Legkeresettebb alkotók
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László
  • Vaszary János keresett alkotó
    Vaszary János
  • Perlrott Csaba Vilmos keresett alkotó
    Perlrott Csaba Vilmos
  • Mednyánszky László keresett alkotó
    Mednyánszky László

Czigány Dezső Tanulmányok

  1. Czigány Dezső - Csendélet
    1. Czigány és Orbán Párizsban, 1925

      Czigány Dezső közel két évtizeddel első huzamosabb párizsi tartózkodása után, 1925-ben költözött családjával együtt ismét Franciaországba. Az első évben Párizsban laktak, szoros kapcsolatban az akkor szintén ott tartózkodó Orbán Dezsőékkel. Együttlétük idejéről Orbán Dévényi Ivánhoz írott 1980 körüli levele szolgál információkkal: [Czigányt]“Felesége rábeszélte, hogy menjenek Párisba azt remélve, hogy ez a légkör visszahozza munkakedvét. Mi is akkor Párisban voltunk a családommal (1925) többször együtt voltunk velük és a felesége nagyon kért, hogy vigyem ki magammal festeni Czigányt. Sikerült is rábeszélnem, ki is jött velem egy alkalommal, valahol a Szajna mellé telepedtünk le, de ő nem festett semmit. Azt mondta, hogy ő most csak impressziókat gyűjt." E levelében Orbán még említi, hogy Czigány az utolsó Budapesten töltött hónapokban már szinte egyáltalán nem festett, idejének java részét zenéléssel, kedves csellójának társaságában töltötte. Felesége Szilasi Boriska bíztatására költöztek Párizsba, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy a környezetváltozás Czigány kedvét újra meghozza a festéshez.

      Czigány 1925-ös párizsi képei

      Orbán szerint Czigány Párizsban nem festett, fennmaradt képek azonban bizonyítják, hogy ha lassan is, de ismét visszatérő munkakedvvel, még a következő évi Nizzába költözésük előtt már több műve született, melyek a francia fővárosban való tartózkodás idejéhez köthetőek. Kettő, magángyűjteményben őrzött 1925-ös városképe közül az egyik a Szajnán átívelő Pont Royal-t ábrázolja, a másik pedig egy külvárosi utcába enged betekintést. Czigány itt bemutatott Csendéletének festésmódja és a vászon anyaga megegyezik a felirata szerint is Párizsban született Szajna-hídas képével. E csendélet az 1926 körülre tehető, feltehetően már Nizzában festett csendéletektől sötétebb alaptónusa, enyhén komorabb színvilága alapján különíthető el.

      Az életmű ismeretében azt kell mondanunk, hogy Czigánynak jót tett a több hónapos munkaszünet, mivel alkotói válságából művészetében megerősödve tért vissza. Czigány 1925 és 1930 között festett puritán egyszerűségű képei a tökéletesen uralt mesterségbeli tudás és választékosság magas fokával tűnnek ki az oeuvre-ből. Ekkor alkotja meg legredukáltabb csendéleteit is, melyeken csupán néhány mindennapi használati eszköz vagy tárgy valamint gyümölcsök jelennek meg. Itt bemutatott Csendélete is ezek közé tartozik, melyen az általa ekkoriban előszeretettel ábrázolt négyszögletes kis asztalkán csupán borospalack, gyümölcstartó, porcelán tányér és néhány alma tűnik fel. Ennyi is elég azonban számára, hogy mindent megmutasson amit a csendéletfestészetben Chardintől és Cézanne-tól tanult, majd fejlesztett a maga egyéni stílusává. A diagonálisra állított asztallapon megjelenő tárgyak a valós súlyuknak megfelelő tömegszerűségükben mutatkoznak. A kompozíció kiegyensúlyozottsága és nagyvonalúsága vetekszik Giorgio Morandi hasonlóan egyszerű tárgykészletű csendéleteivel. Kifinomult választékosság nyilvánul meg a színek és formák összehangolásában, pl. a feketébe hajló sötétzöld palack és a tányér fénysúrolta fehérségének találkozásánál. Ezen apró részletek felfedezése mind a festő, mind pedig a néző számára hasonló ahhoz az élményhez, melyet Cézanne nemes egyszerűséggel csak a maga "kis szenzációiként" emlegetett.

      Kiállítva:
      Nyolcak és Aktivisták, Budapest, Kieselbach Galéria, 1999. nov. 12–21. Kat. nélkül.
      Czigány Dezső  és Czóbel Béla  festőművészek emlékkiállítása, Budapest, László Galéria, 2002. máj. 31 – jún. 28. Kat. sz. n.

      Irodalom:
      Orbán Dezső levele Dévényi Ivánhoz, [1980 körül] július 16. MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Adattár, MKCS–C–I–159/1156.
      Rum Attila: Czigány Dezső (kiadás előtt álló monográfia gépirata).
      RA

  2. Czigány Dezső - Kéményseprő
    1. Czigány Dezsőre először 1902-ben figyelt fel a hazai kritika. Az ekkor még csak tizenkilenc éves pályakezdő ifjú az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi nemzetközi tárlatán mutatkozott be a nagyközönség előtt egy önarcképével. Nyitray József A Hét című folyóiratban a következőket írta ekkor: "Czigány Dezső igen fiatal és igen prepotens ember, s talán tetszeni fog azoknak, akik nemcsak a spanyolt szeretik büszkének, hanem a festőt is. "Én" czím alatt kiállította Pór Bertalan nyomán barna tónusban tartott önarczképét, s kerek ezer koronát kér a kis tanulmányfejért." Czigány 1900 és 1903 között Hollósy Simon tanítványa volt előbb Münchenben, majd Nagybányán és végül Vajdahunyadon. Legkorábbi művei természetesen magukon viselik mestere, valamint annak egyik legfőbb példaképe, Rembrandt van Rijn művészetének hatását. A festészet mint Rembrandt, úgy Hollósy számára is elsősorban morális próbatétel volt. Mindketten előszeretettel választották modelljeiket a a társadalom számkivetettjei közül. Thury Zoltán író, aki Hollósyval még az 1890-es évek első felében került barátsággá mélyülő kapcsolatba Münchenben, a következőket jegyezte fel: "Ami kicsit megtanultam írni és igazat írni, azt a legjobb részben Hollósynak köszönhetem. [...] Hollósynak az igazság a vallása. Szűz tiszta igazság mindenben. Gyűlöli a pózokat, minden nagyképűséget, s hogy mennyire nem ismer megalkuvást és mennyire meg tudja győzni a gondolkodó agyat arról, hogy csak a valóságos szent igaz az, ami élet, erre nézve jellemző az, hogy a Hollósy asztala folyton bővül. A művészek közé szerényen, tisztességtudóan betelepszik egy szomszéd suszter vagy egy hentes." (idézi: Németh, 1956, 47-48.) E hosszabb idézet bemutatja és megvilágítja, hogy Czigány milyen szellemi környezetbe került Hollósy iskolájában és milyen útravalót kapott művészi indulásakor. Visszatérve a már említett, 1902-es önarckép és Rembrandt festészetének kapcsolatára, Scrutator a következőképp emlékezett vissza 1944-ben Czigány feltűnésére: "A Műcsarnok 1902-iki téli tárlatán feltünést és az igazi hozzáértőkben érdeklődést keltett egy profil nézetü, barna tonusu férfiarckép - fiatal ember arcképe -, amelyen a mély árnyék és a megvilágosított részek közti ellentét és annak finom átmeneti tonussal feloldása Rembrandt tanulmányozásáról beszélt. Ismeretlen nevet jelölt meg a katalogus a kép szerzőjeként: Czigány Dezsőt. A képen önmagát festette meg, sötétbőrü cigányos fejét és beléfestette az önbizalmat és kihivó dacot, amellyel tele volt akkoriban a lelke, s mindezt bevonta és meglágyította a borongás fátyolos tónusával." Egy későbbi kérdőívre adott válaszai közül kitűnik, hogy Czigány az 1900-as évek legelején szinte kizárólag önarcképeket és portrékat festett, de legalább is csak ezeket tartotta említésre méltónak. A fennmaradt korai művek alapján kijelenthető, hogy Czigány portréművészetének fejlődésére meghatározó volt Hollósy és Rembrandt fokozott szociális érzékenységű művészete. Czigány itt bemutatott portréja, mely 1928-ban Kéményseprő címen szerepelt a Postatakarékpénztár aukcióján, témájával szervesen illeszkedik a társadalmi hierarchia legalján tengődők világát bemutató képei közé. A müncheni-nagybányai időszakban folyamatosan segélyekre szoruló Czigány, lényegretörő és kíméletlen portréban örökítette meg alkalmi modelljét. 1900 körüli festészetére jellemző módon a homogén és sötét háttérből visszafogottan előszínesedő foltokban bontakozik ki az irányított fénnyel megvilágított és kiemelt emberi arc. Témáját tekintve a Kéményseprő párhuzamaként említhetőek a Bizományi Áruház Vállalat 70. és 105. festményaukcióin felbukkant Utcaseprő, valamint a szintén 1904-es datálású A veréb (reprodukálva: Rum, 2004, 9. kép) címet viselő művek. Czigány talán e festményeken került legszorosabb közelségbe Hollósy művészetének szellemiségéhez. Az itt tárgyalt Kéményseprő éppúgy helyet követel magának egy esetleges Hollósy és tanítványai művészetét bemutató tárlaton, mint Czigány leendő életmű-kiállításán.
      IRODALOM: <br>-Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 17, <br>-Scrutator: Magyar zsidók a képzőművészetben, In: Magyar Zsidók Könyve 1944-5704, Budapest, OMIKE, 1944, 80-115 [99]. <br>-Németh Lajos: Hollósy és kora művészete, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1956.

      KIÁLLÍTVA:
      Magyar Királyi Postatakarékpénztár aukció, Budapest, Árverési Csarnok, 1928. december 2-5. Kat. sz. 65.
      RA

  3. Czigány Dezső - Kettős női arckép
    1. A magyarországi fauve festészet és francia gyökerei

      Henri Matisse és a köréje csoportosult fiatalok 1905-től kezdődően állították ki a plakátfestés Toulouse-Lautrec-i és szecessziós hagyományain túllépő és az értetlen kritikusok által "vad mázolmányoknak" titulált műveiket, melyekkel az ekkoriban Párizsban tartózkodó magyar festőkre is meghatározó és felszabadító erejű hatást gyakoroltak. Matisse közvetlen követői közül Perlrott Csaba Vilmos és Bornemisza Géza, valamint a későbbi "Nyolcak" többsége, így Czóbel Béla, Berény Róbert, Márffy Ödön, Kernstok Károly és Czigány Dezső 1905 és 1910 közötti művei között számos, a francia "Vadak" által orientált alkotás lelhető fel. Párizst járt magyarok indították el a nagybányai festészet neós forradalmát és tették országszerte ismertté a nyugat-európai művészet legújabb fejleményeit.

      Czigány Dezső fauve-os képei

      Czigány 1904-6 között töltött első ízben huzamosabb időt a francia fővárosban. Hazaérkeztét megelőzően több festményét is kiállította a Salon des Indépendants 1906-os tárlatán. Bár ekkor még Rembrandt hatása erőteljesebbnek bizonyult az aktuális újdonságokkal szemben, művein a fauvizmus hatása is tetten érhető. Matisse és a körülötte csoportosuló fiatalok, így Jean Puy, André Derain, Albert Marquet és Henri Manguin festészetéből merített tanulságok az 1907-9 közötti években tisztultak le és nyilvánultak meg nyomatékkal Czigány festészetében. A későbbi "Nyolcak" első közös bemutatkozására 1909-10 fordulóján került sor Budapesten a Könyves Kálmán Szalonban. Czigány itt bemutatott önarcképe – melyet a kritikusok nemtelen egyszerűséggel "zöldhajú szörnyeteg"-nek minősítettek, majd később Rippl-Rónai Ödön gyűjteményéből került a kaposvári múzeum tulajdonába – a magyarországi fauvizmus egyik legreprezentatívabb darabja. Czigány fauve periódusának kiteljesedése 1909-re tehető, amikor az említett önarcképen kívül megalkotta édesanyjáról és első feleségéről készült kettős portréinak sorozatát, eljutva az általa még elfogadható expresszív dekorativitás végpontjára.

      Trebitzky Mária és Pfeiffer Johanna kettős portréi

      Czigány Dezső számára mind első felesége, a nagybányai festőtelepen megismert Trebitzky Mária, mind pedig édesanyja, Wimmer Ignáczné született Pfeiffer Johanna számos festményének modelljéül szolgált. Három olyan művét ismerjük ahol kettejüket együtt szerepeltette. A legnagyobb méretű és képkivágatú változaton mindketten azonos hangsúllyal jelennek meg (Pécs, Janus Pannonius Múzeum). Mindhárom alkotásra jellemző a formák tömbjeinek széles és változatos színű kontúrokkal történő kijelölése. A pécsi példánytól, melyen a kontúrok által befoglalt területek határozott szerkezetességét oldott festőiségű, tört színek alkalmazásával ellenpontozta a művész, a kisebb méretű változatokat elsősorban eruptív színkezelésük különbözteti meg. E festmények a már említett "zöldhajú" önarckép merészen fauve-os stílusjegyeket mutató modorában készültek. Czigány mindkettőn a kompozíció felbontásával, merész átmetszésekkel operáló szerkezettel kísérletezett. A szintén Rippl-Rónai Ödön tulajdonából kaposvári közgyűjteménybe került alkotáson a művész felesége a főszereplő, akit édesanyja portréjának csupán keskeny részlete és egy fatörzs hányada fog közre (Kaposvár, Rippl-Rónai Múzeum). Az itt bemutatott s csak az utóbbi időben felbukkant változaton a szerepek felcserélődtek, a kompozíció egyensúlyának megteremtése érdekében Czigány itt nem alkalmazott olyan hangsúlyos és némiképp didaktikusnak tűnő motívumot, mint az előző művén benyúló fatörzset, elegendőnek találva a háttér sötétebb és világosabb foltjainak váltogatását. E festmény és párdarabja nem fragmentum, hanem tudatosan vállalt dekompozíciós sémán alapul. Az alapötlet valószínűleg a századforduló francia festészetéből, nevezetesen Edgar Degas és Pierre Bonnard, hagyományoktól független képszerkesztési módszeréből eredeztethető. A tradicionális kompozíciós minták fellazításához, illetve ezek teljes figyelmen kívül hagyásához nagymértékben járult hozzá a fotográfia és a film által közvetített gyökeresen új képi világ. Az impresszionizmus kelléktárában szereplő, csupán a látvány szemvillanásnyi részleteit megörökítő és azt minden rezdületében elénk táró módszert ötvözte itt Czigány a fauve festészet tiszta színfoltokból építkező festői modorával.

  4. Czigány Dezső - Csendélet almákkal
    1. "Más hivatását és célját látja már a színeknek, mint a többi társai: Czigány Dezső. Egymás mellé helyezi és felhangolja őket, mint egy szépen szóló, mély hangú csellót, mulat, babrál és játszadozik velük, a fehérekkel, sárgákkal, jó cigányos színű kékekkel és zöldekkel. De emellett súlyt helyez és nyomatékot ad a matériának is, melyet fest, a bögrék porcelánjának, almák húsának, narancsok héjának, kancsók anyagának: mindmegannyi festői téma körül szorgoskodik." 1 Bölöni György 1909 április végétől július elejéig tartó vándorkiállítást szervezett "Új magyar festők" címmel Kolozsvár-Nagyvárad-Arad útvonalon, melyen részt vettek többek között a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köréből (MIÉNK) frissen kivált későbbi "Nyolcak" tagjai, így Czigány Dezső is. Bölöni sorai már ekkor találóan határozták meg azt a festői irányt, mely Czigány csendéleteit jellemzi ekkortól 1925-ig tartó időszakában. A cézanne-i képszerkesztés szabályainak elfogadását mutatják e festmények, stílusuk azonban már lényegi eltéréseket mutat a francia mester látásmódjától. Czigányt eredendően robbanékony lelki alkata az erőteljes színek használatában és az anyagszerűség minél teljesebb megragadásának szándékában teljesedett ki, melyet a tárgyak kiválasztásával és egymáshoz való viszonyuk gondos felépítésével egészített ki. Csendéleteinek alapvető formai jellemzője a képépítő elemek átgondolt elrendezésének eredményeként létrejövő kiegyensúlyozottság és zártság. E konstruktív módon szerkesztett formavilág azonban az 1910-es évek közepéig egyre expresszívebb színhasználattal párosult. Cézanne-tól eltérően Czigány a térfoglaló, szilárd és plasztikus formákba tömörített lokális színeket sötétebb kék és zöld kontúrokkal különítette el egymástól. Cézanne minden elméletet a természeti látványnak próbált alárendelni, vagyis az emberi szem által közvetített és az agy által feljavított képet igyekezett a valósághoz közelítőbbre visszaigazítani s ebből adódóan az egyes tárgyak a reneszánsz perspektíva szabályaitól eltérően mutatkoznak nála. Czigánynál nem találkozhatunk a Cézanne-féle szándékos "elrajzolásokkal", a színek aprólékos modulálásával, a levegőrétegeken áthatoló fény által létrehozott kristálytiszta színfokozatokkal és azok egymástól való pontos megkülönböztetésével. "Nála nem csak azért vannak a színek, hogy a kép kompozíciójának megadják a harmóniáját, nem azért, hogy finom és érzékeny ellentétekkel megadják a formák egyensúlyát, nála a színek önmagukért élnek, jobban mondva végső törekvése a színeivel, kiválogatott színeinek használatával az, hogy ezek, önmagukban, ellentéteikben, harmóniáikban a legidegesebb érzékies hatást váltsák ki az emberekből." - írja Bölöni György a festő barátja és művészetének egyik legavatottabb ismerője 1911-ben. 2 A kortárs kritikusok Czigány egyik legnagyobb festői erényét eruptív erejű kolorizmusában látták, amely tulajdonság egyénivé és a Nyolcak közül is kiemelkedő jelentőségűvé avatta művészetét. Kállai Ernő a magyar festői stílus eleven erőtartalékaként határozta meg a Nyolcak programszerű antiimpresszionizmusát. Czigány Dezső művészetének tárgyalásakor külön kiemelte az abban megnyilvánuló - kiváltképp csendéleteire jellemző - anyagérzetekkel telített testiséget, a vaskos modellálás és a harsány színellentétek iránti előszeretetét, mely erőteljesen eleven és érzéki impulzivitással közvetíti képeinek sokrétű festői energiáit. 3 Czigány Dezső csendéleteinek jellegzetes tárgyi világa, a talpas porcelán gyümölcstartó, öblös csésze és tál, valamint a nagyobb, gömbölyded gyümölcsök az itt bemutatott festményen is megjelennek. A tárgyakat az 1915 és 1925 közötti évtizedben rendszerint ugyanazon a vaskos tálalószekrényen helyezte el, mindig más és más elrendezésben. E csendélet legközelebbi analógiája a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, de más köz- és magángyűjteményekben is fellelhetőek párdarabok Czigány e korszakából.

      IRODALOM:
      -Bölöni György: Kernstok Károly és társai. Arad és Vidéke, 1909. július 4.; Újra közölve: Bölöni György: Képek között. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967.
      -Bölöni György: Czigány Dezső. Aurora, 1. évf. 11. sz. 1911. május 27.; Újra közölve: Bölöni György: Képek között. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967.
      -Kállai Ernő: Új magyar piktúra 1900-1925.1. kiad. Budapest, Amicus,1925. 69-71.; 2. kiad. Budapest, Gondolat, 1990.
      RA

       

  5. Czigány Dezső - Provence-i táj
    1. 1925-ben Czigány Dezső feleségével Szilasi Boriskával együtt Párizsban telepedtek le. Mint azt Orbán Dezső - aki ekkoriban szintén családostul itt tartózkodott - számos visszaemlékezéseinek egyikéből tudjuk, Czigány a kezdeti időkben nem sokat dolgozott, jobbára csak impressziókat gyűjtött Orbánnal közös motívumkereső útjaikon. A következő évben Czigányék átköltöztek a francia Riviérára, ahol lakhelyük Nizza és tágabb környezete ideális helyszíneket kínált a művészi válságából kilábaló festőnek. Czigány ismét alkotóereje teljében, tájképeinek csodálatos sorozatát hozta létre 1926 és 1930 között. Palettája kivilágosodott, színein átragyognak a dél-francia táj speciális fényviszonyai és atmoszférája. E művek első hazai bemutatására 1927 novemberében került sor, barátjának Székely Aladár fotóművésznek budapesti műtermében. Elek Artúr a korszak ismert műkritikusa a következőképp üdvözli a ritka eseményt: "Régen látott vendégül jelentkezik Czigány Dezső egy kis tájképgyüjteményével, melyet a francia Rivierán festett az elmult esztendőben. Kiállítását igen izléses környezetben mutatja be, Székely Aladár fényképész váciutcai szalonjában. Délszak napsütéses tája, tengerének nosztalgiás kéksége: mindaz a szépség, amit dél éghajlata és természete az északról jött ember szeme számára tartogat, szemlátomást földeritette ennek a tépelődő lelkü festőnek a művészetét. A Rivierán megenyhült komoran látó szeme és kinyilt a csodálatos természet befogadására. Képei gyors kézzel megrögzitett tájbenyomások felszivása, azoknak az óráknak, melyekben még a ragyogó délszaki természet is finom melankóliába merültnek látszik. A déli természetnek ezeket a ritka pillanatait kitünő érzékkel idézte vásznaira Czigány Dezső." A kiállítás katalógusában közölt képcímek alapján térképezhetőek fel a festő Nizza környéki kirándulásainak útvonalai. A Nizzától villamossal negyed óra alatt elérhető Mont Boron és környéke több festményének is témájául szolgált ekkoriban. A tárlatról megjelent valamennyi kritika kiemeli Czigány új műveinek az addigiaktól gyökeresen eltérő szín- és fénykezelését. Az izzó napsütés és a páradús tengeri levegő egységesítő hatása érvényesül tágabb kivágatú látképein, köztük az itt bemutatott Mont Boron címűn is. Cézanne művészetének ismeretéből leszűrt tanulságként a képen megjelenő épített és természeti motívumok egyenlő hangsúllyal, konstruktív szerkesztettséggel fogalmazódnak meg. A csupasz szerkezetükre redukált formák szigorúsága azonban már nemcsak Cézanne, hanem az ekkoriban Európa-szerte rohamosan terjedő "új tárgyiasság", a Neue Sachlichkeit Czigányra gyakorolt hatását is mutatják. Kárpáti Aurél a következő sorokkal fejezte be az 1927 telén kiállított kollekcióról írott kritikáját: "Czigány új képei rendkívül dekoratívek s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanuskodnak."


      KIÁLLÍTVA:
      Czigány Dezső festőművész gyüjteményes kiállítása. Budapest, Váci utca 18. Székely Aladár fotóműterme. 1927. november 13. Kat. sz.: 28.

      IRODALOM:
      (e. a.) : Czigány Dezső uj képei. Ujság, 1927. november 13. 21.
      K. A. : Ugyancsak vasárnap nyílik ... Pesti Napló, 1927. november 13.
      (b. m.): Cigány Dezső képei. Esti Kurir, 1927. november 13.
      A Francia Riviera. Budapest, Lloydkönyvek Kiadóvállalata, 1929. 115-116.
      Orbán Dezső levele Dévényi Ivánnak. Sydneyből Esztergomba, július 16.
      MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Adattár, MKCS-C-I-159/1156.
      RA

       

  6. Czigány Dezső - Virágcsendélet
    1. Analógiák
      Czigány Dezső: Körtés csendélet, magántulajdon
      Márffy Ödön: Virágcsendélet, 1928 körül, magántulajdon

  7. Czigány Dezső - Önarckép
    1. Az önportré műfaja megjelenésétől napjainkig a művészi önreprezentáció egyik legalkalmasabb médiumaként ismert. Sűrített önéletrajz és művészi hitvallás, mely egyszerre mutatja a művészt magát és addig elért eredményeinek esszenciáját. Alkalmazási lehetősége a legnyíltabb feltárulkozástól a szerepjátszó rejtőzködésig ível.
      Eddigi ismereteink szerint Czigány Dezső közel hetven portrét festett önmagáról, melyek nemcsak az európai viszonylatban tekintélyesnek mondható számszerűségüket, de kvalitásukat és az életműben elfoglalt helyüket tekintve is kitüntetett figyelmet érdemelnek.

      "Amint én lelkivilágommal, temperamentumommal és ösztönszerűségemmel, az én természetemmel képeimen megjelenek, ezzel leszek művész, és annyit ér a művészetem, amennyire vissza tudom adni magamat." - fogalmazta meg ars poeticáját Czigány 1910-ben, barátjának Bölöni György műkritikusnak adott interjújában. (Bölöni 1967, 208.)
      Bölöni egy évvel később az Aurora című művészeti folyóiratban megjelent írásában, Czigány portréművészetének főbb sajátosságaiként határozta meg a hangsúlyozott karakterkeresést, a bizonyos mértékig színpadias beállítást, valamint a különleges és érzéki színek ellentétei iránti erőteljes vonzódását. (Bölöni 1967, 316.)

      Czigány portéművészete 1909 és 1911 között, vagyis a Nyolcak körében töltött időszakban érlelődött igazán egyénivé. A kor divatja által megérintve ő is többnyire a bohém művész szerepét öltötte magára önportréin, a típusnak megfelelő kelléktár teljes alkalmazásával.
      Az itt bemutatott, csaknem egy évszázadon át lappangó, majd a közelmúltban Nagyváradon felbukkant önarckép születése, a stíluskritikai vizsgálat alapján 1911 körülre tehető.

      A fej határozott mozdulattal fordul a test irányától a néző felé kipillantva, a "zseniális fejfordulat" hagyományos motívumának alkalmazásával. Mint Sinkó Katalin művészettörténész írja, e motívum a művész-szerep azon hagyományával kapcsolatos, mely "gyakran hivatkozik a festő és a költő szerepének felcserélhetőségére". Mindez összefüggésben áll azzal, hogy "a fej éles elfordulása a testtől olyan retorikai séma, mely a test és a lélek ellentétét hangsúlyozza". (Sinkó 1991, 156-157.) A "zseniális fejfordítás" motívuma, néhány kivételtől eltekintve, Czigány korai (1899 és 1903 közötti) önarcképeire jellemző elsősorban. Különleges kivételként bukkan fel a motívum alkalmazása Czigány ismert, 1911 körüli önportréi között. Czigány itt is - mint oly sokszor - összevont szemöldökkel, elmélyült koncentrációt sugározva ábrázolta önmagát. A művön együttesen jelenik meg a látható mind pontosabb leképezésére, valamint a láthatón túli lényeg megragadására irányuló feszült figyelem. 1910-ben Bölöni Györggyel folytatott beszélgetése során Czigány kifejtette, hogy nem kizárólag festői problémák megoldásai foglalkoztatják, nem keres a természetben szín- és vonaljelenségeket, pontosabban ezek csak olyan mértékben fontosak számára, amennyire a hiteles lélekábrázolás szolgálatába képes állítani ezeket. A naturalizmusból kinövő természetelvű látásmód és az ennek egyik ellenpólusaként létrejött, a lélekábrázolást kiemelten kezelő expresszionizmus eredményeinek összeegyeztetési vágya Czigányt olyan közbenső megoldások kidolgozására sarkallta, melyek biztosították számára, hogy sem a természeti látványról, sem pedig a mélyebb lelki tartalmak kifejezéséről ne kelljen lemondania. Czigány önelemzésre fokozottan hajlamos lelki alkata ezen ellentétes pólusok közös nevezőre hozásában látta elsőrendű művészi feladatát 1911 körül.

      Korábbi párizsi tartózkodása során Cézanne mellett Matisse és a körülötte csoportosuló fiatalok, többek között Jean Puy, André Derain, Albert Marquet és Henri Manguin festészete hatott Czigány látásmódjára felszabadító erővel. Az itt bemutatott Önarcképen együttesen jelentkezik a francia "vadak" és a nagybányai neoimpresszionizmus, elsősorban a mesterként tisztelt Ferenczy Károly művészi szemléletének hatása, ám Czigány habitusától távol állt, hogy szolgai módon használja fel a nagy elődöktől ellesett és a legfrissebb fejleményekből leszűrt tanulságokat. Mint az itt bemutatott önportrén is látható, Czigány Ady Endre által is dicsért lélekábrázoló képessége nem engedte, hogy semleges festői tárgyként kezelje önmagát. Szuggesztív hatású portréja kegyetlen önvizsgálat eredménye, melynek során saját lelkének mélységeit próbálta a lehető leghitelesebben vászonra vetíteni.

      1911 körül
       
      Analógiák Berény Róbert: Szalmakalapos önarckép, 1906, Magyar Nemzeti Galéria

      REPRODUKÁLVA:
      * "Művész-portrék" (Önarcképek) kiállítás plakátján, Budapest, Home Galéria, 2004.

      KIÁLLÍTVA:
      * "Művész-portrék" (Önarcképek), Budapest, Home Galéria, 2004. szeptember 7 - október 9.

      IRODALOM:
      * Bölöni György: Czigány Dezső, Szombat, 1910/9; Újra közölve: Bölöni György: Képek között, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 206-209.
      * Bölöni György: Czigány Dezső, Aurora, 1911/11, 275-282; Újra közölve: Bölöni György: Képek között, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 316-318.
      * Sinkó Katalin: A Madonna-festő. Művész-szerep és historizálás Csontváry önarcképein, Művészettörténeti Értesítő, 1991/1-4, 156-174.
      RA

  8. Czigány Dezső - Provance
    1. Czigány Dezső életének talán legkiegyensúlyozottabb periódusát s egyben művészetének egyik legragyogóbb korszakát jelentette az a néhány év, melyet hazájától távol, családjával együtt Nizzában töltött 1926 és 1930 között. A szemgyönyörködtető, dús színekben pompázó dél-francia táj felfedezése gyökeres változást hozott az önmagával állandó harcban álló, tépelődésre, önmarcangoló lélekelemzésre alapvetően hajlamos művész festészetében. Palettája kivilágosodott, színei megteltek a mediterrán napfény mindent átitató sugárzásával. Átütő erejű nizzai tájképeinek sorozata, európai mércével is kimagasló művészi teljesítmény. Czigány két nagyobb hazai kiállításon mutatta be Párizsban, valamint Nizzában és tágabb környékén alkotott műveit. Előbb Székely Aladár fotóművész műtermében rendezett gyűjteményes tárlatot 1927 novemberében, majd Fränkel József galériájában 1934 decemberében. Az első kiállítás hatalmas meglepetést okozott a hazai műértők körében, amint Az Est című napilap kritikusának írásából is kitűnik: "Igen hosszú idő óta tartja magát távol Czigány Dezső a budapesti kiállításoktól. A nagybányai iskolának ez a hatalmas tehetségű tagja, akit Hollósy Simon úgy szeretett, teljesen elvonult a nyilvánosság elől férfias szomorúságú barna színeinek, csellózengésű tónusainak világába és nem törődött sem az emberekkel, sem a sikerrel. Két évvel ezelőtt pedig összecsomagolt s végképpen elköltözött Budapestről Franciaországba. A nyughatatlan művész előbb Párizsban telepedett le, aztán átköltözött Nizzába. A Rivierán festett képeiből most hazahozott egy teremrevalót és kiállította a Váci ucca 18. számú házban, az ismert fényképész szalónjában. Uj képei Czigánynak egészen új művészi ábrázatát mutatják. Csupa friss, vidám szín, csupa forró és ragyogó napsütés. A tündéri Rivierának minden szépsége, fényessége, kristályos levegője, színessége s édes álmodozásra zsibbasztó melegsége rajta van ezeken a vásznakon. Czigány Dezső nagy kvalitásai az új hangnemben is tökéletesen érvényesülnek csakúgy, mint régebbi periodusának termésén."

      A jelképekben gazdag szimbolizmus elsősorban a századfordulón és az azt követő néhány évben kiemelt jelentőségű a magyar képzőművészet történetében. A későbbiekben, így a Nyolcak, s ezen belül Czigány festészetének tárgyalásakor ritkán kerül előtérbe. Az itt bemutatott tájábrázoláson azonban feltűnik egy olyan motívum, melynek Czigány életművében az 1920-as évektől egyre gyakoribb felbukkanása a művészetpszichológiai megközelítésnek is teret enged. Elgondolkodtató, hogy a magányos fa rendkívül összetett szimbolikájú motívumának ilyen hangsúlyos jelenléte nem mutat-e túl a tisztán festői problémákon (kompozíció, szerkezet, stb.), nem vezet-e mélyebb lelki tartalmak feltárásához? Bár Czigány 1920-as évek első felében alkotott művei valóban alapvető változást mutatnak a korábbi, dominánsan komor hangvételű alkotásaival összehasonlítva, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ekkor Franciaországban éppúgy nem nyílt lehetősége az érvényesülésre mint itthon. Paradox módon Czigányt református vallása dacára itthon zsidóként, a franciák pedig "boche", azaz német piktorként különböztették meg, így Magyarországon egyre ritkábban, Franciaországban pedig egyáltalán nem jutott kiállítási lehetőséghez. Ennek fényében a magányos fa motívuma joggal értelmezhető a légüres térbe került Czigány magányosságának kifejeződéseként. A motívum felbukkanásának hazai párhuzamai között kiemelt jelentőségű Csontváry Magányos cédrusa, mely mint a huszadik századi magyar festészet emblematikus remekműve, Czigány számára is távoli mintául szolgálhatott saját elszigeteltségének jelképpé sűrített megfogalmazásához.

      Analógiák Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus, 1907, Pécs, Csontváry Múzeum

      REPRODUKÁLVA:
      Modern magyar festészet 1919-1964, szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, Kieselbach, 2004, 694. kép.

      IRODALOM:
      N. n.: Czigány Dezső kiállítása, Az Est, 1927. november 13.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004. 
      RA

  9. Czigány Dezső - Dél-francia táj
    1. Czigány Dezső már 1910-ben Bölöni György műkritikussal folytatott egyik beszélgetése során kifejtette, hogy nem kizárólag festői problémák foglalkoztatják, vagyis nem keres a természetben szín- és vonaljelenségeket. Pontosabban, csak olyan mértékben fontosak számára, amennyire a hiteles lélekábrázolás szolgálatába képes állítani ezeket. A naturalizmusból kinövő természetelvű látásmód és az ennek egyik ellenpólusaként létrejött, a lélekábrázolást kiemelten kezelő expresszionizmus eredményeinek összeegyeztetési vágya Czigányt olyan közbenső megoldások kidolgozására sarkallta, melyek biztosították számára, hogy sem a természeti látványról, sem pedig a mélyebb lelki tartalmak kifejezéséről ne kelljen lemondania. Czigány önelemzésre fokozottan hajlamos lelki alkata ezen ellentétes pólusok közös nevezőre hozásában látta elsőrendű művészi feladatát már 1911 körül. E korszak szociális érzékenységgel bíró magyar festői, költői és gondolkodói – így a Nyolcak körébe tartozó Czigány is –  hittek abban, hogy a kimondott és leírt szóval, valamint művészi alkotásokkal a társadalom jobbítható, ellentmondásai közös nevezőre hozhatóak. Bíztak benne, hogy az emberek élete szépségtől és örömtől sugárzóvá válhat tevékenységük nyomán. Az első világháború által okozott trauma, majd a Tanácsköztársaság bukása e művészekben politikamentes magatartáshoz és az avantgard művészet társadalomreformáló szerepében való mélységes csalódáshoz vezetett.
      Czigány a lassan konszolidálódó magyarországi viszonyok között idegenül érezve magát, 1925-ben úgy döntött, hogy családjával együtt Franciaországba költözik. Az előbb Párizsban, majd Nizzában letelepedett művészt azonban, a háború előtti nyitott és az idegenekkel szemben toleráns állapotok helyett ellenséges légkör fogadta. A sors iróniája, hogy Czigány kikeresztelkedett magyar zsidóként, a franciák szemében németnek, azaz "boche" piktornak számított ekkor. Így franciaországi érvényesülésének lehetőségei is meglehetősen korlátozottakká váltak. Az elszigeteltség dacára, vagy talán épp emiatt, Czigány festészetének egyik legragyogóbb fejezete bontakozott ki ebben az időszakban. 1925 és 1930 között alkotott dél-francia táj- és városképein a korábbiaktól eltérő visszafogottabb színkezelés, lehiggadt és kristályos tisztaságú világ tárul elénk. Festészete naprakészen kapcsolódott az Európáról a tengerentúlra is áthullámzó "új tárgyiasság" áramlatához. "A ’neue Sachlichkeit’ - az új tárgyiasság - fogalmát a németek fogalmazták meg tudatos művészi világnézetté, de ma már mindenütt ezt a jelszót hallja az ember - ha nem is annyiszor és annyira az unalomig, mint Németországban, - de ami fontosabb, ez az elv válik tetté, ez érvényesül uralkodóan a művészet és az élet legtöbb kérdésében." (Bárdos, 1929, 139.)

      Franz Roh 1925-ben megjelent, Nach-Expressionismus című könyvében foglalta össze a legújabb európai festészet főbb jellemzőit. "A szerző ebben a jól szerkesztett, erőteljes előadású könyvében megállapítja azt, hogy van egy művészet, amely még újabb az expresszionizmusnál. Ezt az új művészetet mutatja be éles vegyelemző munkával. Tényekről számol be, amelyek minket is érdekelnek. Mert nálunk is van egy legújabb művészet, csakhogy idehaza nem a szorosan vett expresszionizmus és kubizmus lépcsőfokain haladt alakulásaiban, mint Francia- és Németországban, hanem magavágta csapásokon. Nem azonos a nyugati alakulásokkal, de sokban rokon vele. Benne is sok az új-klasszicista vonás." (Lyka, 1926, 177.)

      Czigány itt bemutatott - közel nyolcvan év évnyi lappangás után Párizsban felbukkant - tájképe is igazolja, hogy új tárgyiassághoz kapcsolható műveivel nem egyfajta stílust vagy divatos irányzatot követett, hanem a korszak egyik meghatározó művészi látásmódját tette magáévá. Franz Roh az új tárgyias és az expresszionista szemlélet alapvető különbségeit kategória-párok szembeállításával világította meg könyvében. Az új tárgyias látásmódhoz kapcsolódó fogalmak közül Czigány e tájképére is jellemzőek a mértéktartás, a kerettel párhuzamos vonalakból szerkesztett, statikus komponálás, valamint a néhol átizzó színek dacára is dominánsan hűvös színvilág alkalmazása. Az expresszionista festészet robbanó dinamizmusával szemben itt az egyensúly és a rend világában találjuk magunkat. Az új tárgyias festészet lényegkereső, redukált formavilágú, szenvtelen ábrázolásmódja éppúgy jelen van Czigány e művén, mint nizzai tájképeinek legjaván. Amiben talán eltér - s ez egyéni sajátosságként egész életművében vissza-visszatérő momentum - az az érzéki színek összeválogatásának és egymás mellé helyezésének sajátosan egyéni módja. 1930 körül Czigány éppen tájképeivel érte el azt a mesterfokot, mellyel még a korszak egyik legkiválóbb műtörténészének, Kállai Ernőnek a csodálatát is kivívta. Czigány a statikus szerkesztés és dinamikus színharmóniák ellentétének, európai viszonylatban is páratlanul harmónikus egyensúlyát teremtette meg e tájábrázolásain, melyek legközelebbi párhuzamait a német Alexander Kanoldt és a francia Auguste Herbin korabeli festészetében találjuk meg.

      Irodalom:
      Franz Roh: Nach-Expressionismus. Magischer Realismus, probleme der neuesten Europäischen Malerei, Leipzig, Klinkhardt & Biermann, 1925.
      L. K. : Új művészet , Magyar Művészet, 1926/3, 177-178.
      Bárdos Artur: "Tárgyiasság" a művészetben és mindenütt, Uj Idők, 1929. július 28. 139-140.
      Ernst Kállay: Der Nachlaß des Malers Desider Czigány, Pester Lloyd, 1944. január 25, 7.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, magánkiadás, 2004.
      RA

  10. Czigány Dezső - Kisváros a Cote d’Azure-ön (Dél-francia móló)
    1. Czigány a 20. század első éveiben végigjárta a modern magyar festői törekvések szinte kötelező, Münchentől Nagybányán át Párizsig ívelő útját. S bár a magyar modernizmus e "Bermuda-háromszögében" számos ígéretesnek indult kortársa tűnt el a feledés homályába, Czigány folytonosan megújuló festészetével, felszínen maradt a következő évtizedekben is. Mesterei Hollósy Simon és Ferenczy Károly maradandó értékű tanítása, a modernizmusok útvesztőjében való magabiztos tájékozódás képességével vértezte fel. A tizes években már klasszikusokként tisztelt francia modernek (Cézanne, Gauguin, Matisse és a vadak) elementáris hatását, a huszas évekre sikerült maradéktalan összhangba olvasztania egyéni törekvéseivel. Az 1925-1935 közötti évtizedben elsősorban dél-francia tájképeivel aratott sikert, a kritikusok és a művészetbarát vásárlóközönség köreiben egyaránt. Genthon István művészettörténész pedig, mint "Cézanne elveinek legtisztább képviselőjét" tárgyalja 1935-ös összefoglalásában.
      "Nizzai tájai, tavaszi ujjongással fürdenek a friss, világos színekben, amelyeket a redukált formák zártsága köt derűs, meleg, tiszta harmóniákba. Átlátszó, a levegőben és fényben szinte feloldódó halványzöld lombtömegek, tompakék tengersíkok, mosolygó, halkpiros háztömbök s pasztelles sápadtságú figurák alkotják képeinek tárgyi elemeit, amelyek mindig a lényeget, a kép önmagában és önmagából épülő konstrukcióját, a vonalak és formák ritmusát hangsúlyozzák. Czigány új képei rendkívül dekoratívek s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanúskodnak." - olvasható Kárpáti Aurél, Czigány provence-i tájképeinek első, 1927-es budapesti bemutatójáról írt kritikájában. A következő években Czigány fáradhatatlanul kutatta a francia Riviera, Nizza és környéke feltáratlan természeti szépségeit, delikát színekkel vászonra varázsolt tájképek gyönyörű sorozatában örökítve meg élményeit. Az itt bemutatott, tengerparti kisváros mólóját megörökítő festmény is e remekbe szabott tájábrázolások sorozatába tartozik. A kékes-lilás árnyalatok gazdagságából kibontakozó tenger és ég által közrefogott, geometrikus alapformákra egyszerűsített tájrészlet hűen közvetíti Czigány végletekig letisztult látásmódját, valamint ebben az időszakban mesterfokra emelkedett festői kvalitásait. Az eddig lappangó mű kissé tágabb kivágatú párdarabja 1944-ben, Czigány hagyatéki kiállításán szerepelt.
      Irodalom:
      K. A. (Kárpáti Aurél): Két kiállítás. Pesti Napló, 1927. november 13. 8.
      Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Budapest, Magyar Szemle Társaság kiadása, 1935. 247.
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004.
      RA

  11. Czigány Dezső - Búcsú
    1. Czigány Dezsőre először 1902-ben figyelt fel a hazai kritika. A pályakezdő, ekkor még csak tizenkilenc éves ifjú az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi nemzetközi tárlatán mutatkozott be a nagyközönség előtt egy önarcképével. 1900 és 1903 között Hollósy Simon tanítványa volt előbb Münchenben, majd Nagybányán és végül Vajdahunyadon. Legkorábbi művei természetesen viselik magukon mestere, valamint annak egyik legfőbb példaképe, Rembrandt van Rijn művészetének hatását. A festészet mint Rembrandt, úgy Hollósy számára is elsősorban morális próbatétel volt. Mindketten szívesen választották modelljeiket a a társadalom számkivetettjei közül. Thury Zoltán író, aki Hollósyval még az 1890-es évek első felében került barátsággá mélyülő kapcsolatba Münchenben, a következőket jegyezte fel: "Ami kicsit megtanultam írni és igazat írni, azt a legjobb részben Hollósynak köszönhetem. [...] Hollósynak az igazság a vallása. Szűz tiszta igazság mindenben. Gyűlöli a pózokat, minden nagyképűséget, s hogy mennyire nem ismer megalkuvást és mennyire meg tudja győzni a gondolkodó agyat arról, hogy csak a valóságos szent igaz az, ami élet, erre nézve jellemző az, hogy a Hollósy asztala folyton bővül. A művészek közé szerényen, tisztességtudóan betelepszik egy szomszéd suszter vagy egy hentes." (Közölve: Németh, 1956, 47-48.) E hosszabb idézet megvilágítja, hogy Czigány milyen szellemi környezetbe került Hollósy iskolájában és milyen útravalót kapott művészi indulásakor.

      Első feleségének öngyilkossága és a Nyolcak-periódus lezárultát követően, Czigány 1913 körül kezdte önarcképein szerzetesi, papi vagy prófétai szerepben ábrázolni önmagát. Hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, e téma önreprezentációjának kedvelt eszköze maradt élete végéig. 1913-ban festette meg Feszületes önarcképét, majd 1915-1916 fordulóján a Bíboros című híressé vált önportréját. A két félárván maradt gyermekét egyedül nevelő művész, az első világháború kitörésekor felmentést kapott a katonai szolgálat alól. A háború alatt festett szerzetesi-papi önportrék sorozata, Czigány háborúellenes filozófiájának nyilvánvaló bizonyítéka. Czigánynak az első világégéssel  kapcsolatos véleménye kizárólag az értelmetlen pusztítás elutasításában érhető tetten. Ennek nyilvánvaló bizonyítéka, hogy 1915 októberében, a világháború károsultjai javára rendezett sárosi művészsorsjáték céljára, önzetlenül felajánlotta Gyermektemetés című festményét.

      Czigány első ismert háborús témájú művét 1915 decemberében, a Nemzeti Szalon téli tárlatán mutatta be. A tárlat katalógusában Honvéd címen szereplő mű talán valamelyik, hadiszolgálatot teljesítő közeli barátjának vagy ismerősének a portréja lehetett. 1918 szeptemberében Czigány részt vett a magyar művészetet propagáló belgrádi kiállításon, amelyet Kornstein Egon a harminchetedik osztrák-magyar közös gyalogezred tartalékos főhadnagya, civilben a világhírű Waldbauer-Kerpely vonósnégyes tagja szervezett. A kiállítást Czigány, Rippl-Rónai József és Vedres Márk rendezte. A szolíd békedemonstráció a háború befejezését egyaránt kívánó megszálló csapatok és a szerb lakosság közötti kapcsolat normalizálását szolgálta. Nem háborús kiállítást szerveztek, így a kiállított művek témái sem kötődtek feltétlenül háborús eseményekhez.

      A Belgrádban kiállított Czigány-festmények között szereplő Búcsú című kompozíció talán azonos az itt tárgyalt, kedvesétől búcsúzó katonát ábrázoló olajképpel. A most felbukkant mű és a fentebb említett Honvéd kivételes darabjai az életműnek, mivel a művésznek több ilyen témájú alkotása nem ismert. Czigány Búcsú című képének sem festés- sem pedig látásmódja nem követi a téma magyarországi ábrázolási hagyományát. Than Mór (Újoncozás az 1848 előtti időből, 1861), Munkácsy Mihály (Újoncok, 1877), vagy Thorma János (Október elsején, 1903) sokalakos életképein a katonának való kényszerű vagy önkéntes bevonulás, mint a szűkebb közösség és a nemzet tragédiájának együttes szimbóluma jelenik meg. Czigány e számára teljesen új témát az egyéni sors tragikumának szempontjából közelítette meg. A katona és kedvesének kettőse Czigánynál nem hasonló sorsú emberek tömegében jelenik meg, hanem az avatatlan tekintetek elől egy ritkás erdő borongós félhomályába félrehúzódott emberpár talán utolsó együtt töltött, szigorú magánügyként kezelt, bensőséges hangulatú ábrázolásában fogalmazódott meg. Czigány a kivehető arcvonások mellőzésével személytelenítette el alakjait, így avatva kompozícióját a búcsú intim jellegű és egyben örök érvényű jelképévé.

      Bálint Aladár műkritikus 1922-ben a következő, remek jellemzést adta Czigány legújabb műveiről: “Czigány Dezső erősen lehiggadt az utolsó években, ámde ez a lehiggadás nem megállást, tespedést jelent a művészetében, hanem pozitív alapra való elhelyezkedést, a múlt megértését, átélését. Az impresszionizmus káprázatát széttépve aszkétikus komorság páncélját rakta magára. Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit. Néhány szó is elbírja hosszú esztendők tanulságának súlyát, át tudja fogni annak kiterjedtségét, Czigány Dezső se óhajtja a szivárvány minden színét rászórni vásznaira, egy-egy erősebben hangsúlyozott bíborpiros színfolt, meleg kék vagy fülledt barna színtömeg elmond mindent. Fegyelmezettsége a rajzban, a szerkezetbe megnyilatkozó fölényes biztonsága, az érett tehetség jóleső kiegyenlítettségét mutatja. Nem ingadozik, határozottan, bizakodva megy előre kijelölt útján."

      Feltehetően kiállítva:
      Magyar képzőművészek műkiállítása, Belgrád, Konak, 1918. szept.-okt. Kat. sz.: 31c. Bucsu, olajf. 1200 Korona.

      Irodalom:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 17,
      Németh Lajos: Hollósy és kora művészete, Budapest, Képzőművészeti Alap, 1956.
      Kőhalmi Béla : Az új Könyvek Könyve. 170 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól.
      Budapest, Gergely R. kiadása, 1937, 99-100.  
      Bálint Aladár: Képek, szobrok. Nyugat, 1922, 771-772.

       

  12. Czigány Dezső - Fürdőző nő
    1. Czigány Dezsőt a Tanácsköztársaság alatt vállalt közszereplése miatt 1920-ban kizárták a Magyar Képzőművészek Egyesületéből. Az ún. fehérterror alatti direkt üldöztetéséről nincs tudomásunk, de kiállítási lehetőségei korlátozódtak. 1922-ben a Helikon két tárlatán mutatta be legújabb műveit. Az áprilisban és májusban rendezett kiállításokon összesen tíz aktos kompozícióval jelentkezett.

      "A forrongás évei után Czigány megtalálta egyéni stílusát s azon belül nyugalomra és harmóniára törekszik. … Az erő nyugalma az új vívmánya Czigány Dezső művészetének" – írja Elek Artúr A Műbarátban. Majd Bálint Aladár méltatja legújabb munkáit a Nyugat hasábjain:  "Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit."

      A cézanne-i hagyományokat és a tizes évek második felében tendenciává szélesülő klasszicizáló áramlatot szintézisbe olvasztó Czigány statikus nyugalmú aktábrázolások sorozatát festette ekkor. Bár korábban és később is foglalkoztatta a mezítelen női test látványának festői megfogalmazása, – 1915-ben egy aktjával nyerte el az Erzsébetvárosi Kaszinó ötszáz koronás díját – ismert aktjainak felét 1920 körül festette. A sötét tájképi háttérből elővilágló ruhátlan nőalakok kivétel nélkül vízparton, fürdőzés közben kerültek ábrázolásra. A téma megválasztását Czigánynak Cézanne művészete iránti feltétlen tisztelete határozta meg. Követendő példaként állt előtte a francia mesternek a "Fürdőzők" témájával való évtizedes bírkózása. Rajzában fegyelmezett, szerkezetében szigorú aktjait elsősorban fauve-os színviláguk különbözteti meg Cézanne azonos témájú alkotásaitól.

      Festményének szerkezetessége a tájképi környezet alkotóelemeinek ritmusos sorolásában nyilatkozik meg. A kétoldalt magasodó fatörzsek vertikálisai fogják közre a nőalakot és határozzák meg annak a kép terében elfoglalt helyzetét. A két távolbafutva összetartó fasor és a képsíkot horizontálisan tagoló dombhajlatok ellentétének kiszámított egyensúlyában bomlik ki a női akt anyagérzetekkel telített testisége.

      Itt bemutatott női aktjának egyik rajzvázlatát 1918 májusában a Képírók, Képfaragók társaságának megalakulását proklamáló katalógusban reprodukálták, egy másik változata a Bedő-gyűjteményből került a Magyar Nemzeti Galéria Grafikai Osztályának birtokába, olajfestésű kétalakossá bővített variánsa pedig az esztergomi Dévényi-gyűjteményben található.

      Az 1976-ban magángyűjteményekben lévő Czigány Dezső alkotásait bemutató kiállításon e mű is szerepelt.

       

      Proveniencia:
      Görgényi Frigyes dr. majd Sík Csaba gyűjteményében.

      Kiállítva:
      Tiszteletadás Czigány Dezsőnek. Czigány Dezső magángyűjteményben lévő képeinek kiállítása a Hazafias Népfront VI. ker. Bizottsága rendezésében. Budapest. 1976. máj. 28 – jún. 19. Kat. sz.: 19.

      Irodalom:
      Bálint Aladár: Képek, szobrok. Nyugat, 15. évf. 1922. 771-772.
      [Elek Artúr]: Kiállítások. A Műbarát, 2. évf. 5. sz. 1922. 117.

      MNG bírálati szám: 1403/59

  13. Czigány Dezső - Legény korsóval (Önarckép)
    1. A portréfestészet mellett 1500 körül Németoszágban és Németalföldön egy új művészeti műfaj született, a polgárság életformájának tükreként szolgáló zsáner. Ez a sajátosan polgári műfaj széles néprétegek számára volt elérhető. A zsáner fénykorát a 17. században Hollandiában élte, de hamarosan Franciaországban és Németországban is divatossá vált, a tájfestmények és a csendéletek mellett leginkább ott is a mindennapi élet jellemző eseményei megörökítése vált a festők feladatává.

      A hollandok és a flamandok egyik legkedveltebb témája a kocsmajelenetek ábrázolása volt. Az 1600-as évek első évtizedeiben számos ilyen festmény született. Adriaen Brouwer flamand zsánerfestő alkotásai a legismertebbek - mint pl. az Ivóban című képe az Alte Pinakothek gyűjteményében Münchenben -, de Adriaen van Ostade holland festő is több ilyen jellegű kompozíciót festett. Tivornyázó parasztok egy ivóban című 1640 körül festett képe véletlenül ugyanabba a gyűjteménybe került, így egymás mellé is állítható a holland és a flamand festmény. Festőik a németalföldi id. Pieter Bruegel művészetét útmutatóként hasznosították. Bruegel 1568-ból származó Paraszttánca kocsmajeleneteik előzményeként szolgált.

      A portré és a zsáner között átjárható a határ. Már az 1470 körül, a francia Jean Fouquet által festett, karakteres udvari bolond portrét (Kunsthistorisches Museum Bécs) is sorolhatjuk ide is oda is. A későbbi csoportos portréképekkel ugyanez a helyzet. Rembrandt Éjjeli őrjárata mindkét műfaj felől megközelíthető és a sorrend nem jelölhető ki. Ha együtt nézzük a csoportot, a zsáner kerül első helyre, ha külön-külön a személyeket, a portré. Más a helyzet akkor, ha kiemelünk egy-egy modellt a képekből. Vörösmarty Mihály úgy szerepel egy festmény háttérében, mint egy esemény szemtanúja (Orlay Petrics Soma: Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly első találkozása, Széphalom), de ha önálló műként nézhetnénk, minden bizonnyal a költő egész alakos portréjaként emlegetnénk. Egy táncoló parasztról, egy tejet öntő lányról, egy levelet olvasó asszonyról festett képet azonban sosem neveznénk X.Y. portréjának. De nem a modell azonosíthatósága a döntő. Egy allegória esetében például hiába jegyezték fel a modell személyét, hiába ismerhetőek fel vonásai, nem beszélhetünk portréjáról. Az attributumok természetesen megteremtik a portretizálási lehetőséget - a Toldi széphistória Arany János kezébe illik (Barabás Miklós festménye, MTA Művészeti Gyűjtemény) -, de ki ismer olyan festményt, amelyet Szent Jeromos portréjaként emlegetünk, holott az attributumok bizonysága szerint egyértelműen róla szólnak a képek.

      Czigány Dezső "Legény korsóval (Önarckép ?)" címen ismert festménye azok közé a képek közé sorolandó, amelyek a "zsáner vagy portré?" kérdését vetik fel. Czigány többnyire hagyományos portrékat festett - mint például a híres Ady-képek sora -, de magát szerette mások bőrébe bújtatni, jelképes módon megörökíteni. Szent Sebestyénét szintén önarcképként is értelmezik. A nevető, mulató alak esetében azonban a mérleg nyelve a zsáner irányába mozdul. A művész megfestette magát is Dionüszosz híveként, kezében korsóval. (Nagyházi Galéria 1995. dec. 270.) E festmény azon túl, hogy segít képünk esetében az önarckép, vagyis a portré lehetőségének kizárásában, a legközelebbi analógia is. Más a korsó, más a ruha - ezúttal a fehér inget fekete mellény egészíti ki, hiányzik a kalap, helyette bot kerül a bal kézbe -, más a mozdulat, de alapjaiban a két festmény azonos.

      Czigány Dezső, a bádogosmester fiából lett festő, aki Hollósy, Ferenczy és Rippl-Rónai hatása alatt kezdve pályáját a Nyolcak egyik legjelentősebb tagja lett, szerette a hasonló jellegű zsánerábrázolást. Éneklő barát, Olvasó apostol, Bibliás öregasszony, Nő citromos tállal, Nő gitárral - sorolhatjuk képeinek címeit. 1926-ban a Magyar akt kiállításon (Majovszky-Petrovics album, 1926.80.) egy Női akt korsóval című festménye szerepelt.

      A Legény korsóval 1995-ben a BÁV-nál került első ízben árverésre. Hátoldalán dr. Völgyessy Ferenc gyűjteményi képcédulája található és a Szépművészeti Múzeum 1464/1956-os bírálati cédulája. Hogy Völgyessy, a Szegedről származó budapesti főorvos mikor jutott a festményhez, nem tudni. Gyűjteményében, Szelesi Zoltán 1971-ben a Művészettörténeti Értesítőben megjelent ismertetése szerint (1971/1., 23-30.) már olyan jelentős művészek voltak képviselve, mint Szinyei Merse Pál, Ferenczy Károly, Réti István, Hollósy Simon, Iványi Grünwald Béla, Nagy Balogh János, Mednyánszky László, Szőnyi István és mások. Rippl-Rónaitól nyolc festménye volt és Csontváry Kosztka Tivadar Zárda című festménye volt gyűjteménye ékköve. De az övé volt Gulácsy Lajos Nő a rózsafánál című remekműve, Egry József gyönyörű Badacsonyi est-je és Aba Novák Vilmos Lacikonyhá-ja is. A Nyolcak közül Szelesi csak Kernstok Károly Utolsó vacsorá-ját említi, pedig az 1965-ös Nyolcak és aktivisták köre című székesfehérvári kiállítás katalógusa tanúsága szerint Tihanyi Lajostól is volt egy 1909-es nagybányai tájképe. Szelesi a Czigány-képről sem tudott, holott a nagyméretű festmény hátoldali képcédulája. Puritán egyszerűség jellemzi a képet. Nincs semmi környezeti részlet, ami elvonhatná figyelmünket a mulató alakról. A korsót esetlenül, erőtlenül tartó kéz, az arcra fagyott vigyor megmerevítik a pillanatot, statikussá változtatják a kompozíciót. Ugyanakkor oly erős a világos-sötét színfoltok kontrasztja, oly mozgalmas a ruhaábrázolás, hogy a festmény szinte robban a dinamizmustól. Az ellentétek ötvözéséből merít erőt az olajkép, hű bizonyságává válva alkotója művészi nagyságának.
       

      IRODALOM:
      Czigány Dezső hagyatéki kiállítása. Alkotás Művészház, 1944
      Passuth Krisztina: A Nyolcak festészete. Budapest, 1968
      Szelesi Zoltán: Völgyessy Ferenc képei és a szegedi műgyűjtés útja. Művészettröténeti Értesítő, 1971/1.
      MV

  14. Czigány Dezső - Fehérruhás nő
    1. 1944 első két hónapjában, Czigány Dezső hagyatéki kiállításán az Alkotás Művészház termeiben, az érdeklődők nyolcvanhat festményt láthattak. Berény Róbert, akinek Czigány az 1937. év tragikus, végzetes szilveszter éjszakáján búcsúlevelet hagyott, nem tudott megfelelni a rárótt feladatnak, nem vitte rá a lélek, hogy az utasításnak megfelelően, valamennyi művet semmisítsen meg. Czigány csak az Önarcképeivel tett volna kivételt, a többi festményt nem kímélte volna. Berény nem nyúlt a képekhez és a rokonok, leszármazottak is úgy döntöttek, hogy megóvják őket a pusztulástól. Czigány azt is megtiltotta, hogy festményeit kiállítsák, de ez az óhaja sem teljesült, mert a család jobbnak látta, ha ezt az utasítást is az elborult elme megnyilvánulásaként értelmezi. A hagyatéki kiállításra nem csupán a lakásban maradt képeket vitték el, igyekeztek kiegészíteni ezt az anyagot magán- és közgyűjteményekben lévő egyéb festményekkel is.

      A hagyatéki kiállítás rendezőinek nem volt könnyű a dolga. Bár a kiállítás megelőzte a németek bevonulását Budapestre, de a háború mégis rányomta bélyegét a mindennapokra. Széleskörű gyűjtésre nem volt mód, a kiállításra csak azokat a festményeket tudták kölcsönkérni, amelyek könnyen elérhetőek voltak. Ennek következtében, ez a tárlat inkább a hagyatéki művek eladására koncentrált, s nem egy gyűjteményes kiállítás teljességére. Elsősorban a korai munkák terén mutatkoztak hiányosságok. A bemutató azonban mindezek ellenére hű keresztmetszetet mutatott, Czigány művészetének valamennyi tematikája jelen volt és mindegyik művészeti periódusára utalt néhány mű. Az itt látható leányt ábrázoló festmény ezen a kiállításon nem szerepelt, de néhány festmény - mint például a "Fürdőző nő", "Akt fehér lepellel", "Festő az erdőben" címűek - igazolják, hogy Czigány Dezső nem csak csendéleteket, tájakat, portrékat festett szívesen, nem volt tőle idegen az alakos kompozíció sem és kihívás volt számára a fehér textília megfestésének feladata.

      A korábbi kiállításokon is szerepeltek olyan Czigány-művek, amelyek az itt látható festmény analógiái. Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat Műcsarnokban rendezett 1930/31. jubiláris kiállításán például "Leányka" címmel volt kiállítva (647.tétel) egy olajfestmény, amely akár ez a festmény is lehet. Ismert egy "Kertrészlet fehér ruhás nővel" (repr.Műgyűjtő 1971/4) című későbbi festménye is, amely szintén annak bizonyítéka, hogy a művészt foglalkoztatta ez a téma. Nemrégiben egy aukción (Blitz, 1994 május) tűnt fel a legközelebbi rokon festmény, amely később, 1996-ban a Magyar Nemzeti Galéria "Nagybánya művészete" című kiállításán is látható volt (repr. kat.407.p.). A "Merengő", illetve "Leányarckép" címen is szerepeltetett olajkép még méreteiben is hasonló (76x60 cm), de elsősorban színeivel és kompozícióját tekintve állítható az itt látható festmény mellé.

      Mindkét képen zöld fák árnyékolta tájban jelenik meg a szinte még gyermek leány, a vászon jobb oldalára helyezve, profilban bal felé fordulva. Ugyanaz a nyugalom jellemzi mindkét beállítást. A piros blúzos leány egy pillanatra megszakítva sétáját egy fának támaszkodik, hogy gondolataiba merülve élvezze az erdő, a kert nyugalmát, a fehér ruhás leány oly csendben halad előre a kertben, hogy szinte mozdulatlan. Még az alakokat körülvevő részletek is már-már azonosak. A piros blúzos leány melletti erős függőleges barna csíkokról csak kikövetkeztethető, hogy fák lehetnek, ugyanúgy, mint a fehér ruhás leány melletti fatörzset, vagy a háttéri házfalat is inkább tudjuk, mint látjuk. Az alak melletti világos folt már olyannyira jelzésszerű, hogy értelmezési lehetőséget sem nyújt, de ugyanígy van ez a másik festmény világos zöld középterével és az átlósan haladó vékony ágszerű motívumokkal is.

      Dokumentumok hiányában nehéz megállapítani, hogy a művész ismerte-e a kortárs, vagy korábbi egyetemes művészeti törekvéseket. A preraffaeliták vagy Maurice Denis néhány művével lehetne összemérni néhány Czigány-alkotást, közöttük a fehér ruhás leányt ábrázoló festményt is, de a különbözőségek miatt arról nem beszélhetünk, hogy e művészetek befolyása alatt készültek volna Czigány művei. Valószínűbb, hogy a hatást közelebb kell megtalálnunk és ebben a piros blúzos leányt ábrázoló festmény segíthet.

      A "Merengő" című olajkép datált, így a hasonlóság arra enged következtetni, hogy a fehér ruhás leányt ábrázoló is a század első éveiből való. Czigány Dezső a budapesti Iparművészeti Iskola és a müncheni Akadémia után 1900-tól Nagybányán dolgozott. Mindkét festmény a nagybányai hatást mutatja, annak ellenére, hogy 1903-ban, amikor a "Merengő" készült, már újra Münchenben találjuk. Nagybányára Párizst követően került vissza 1906-ban. Hollósy Simon volt a mestere, ennek ellenére a festményeken inkább Ferenczy Károly művészetének hatása érződik. Már az 1893-ban készült "Madárdal", de inkább az 1901-ben festett Ferenczy-mű, a "Festő és modell erdőben" rokon Czigány e korai műveivel. Az 1904-ből való "Nyári est" című Ferenczy festmények változatain is ugyanez a színvilág tűnik fel, a fehér szín megfestésének feladata Ferenczyt is ugyanúgy foglalkoztatta, mint a fiatal Czigányt. A hangsúlyok is hasonlóan osztódnak el képeiken. A kéz megfestésének módja és a tájba helyezett alak arcának fény-árnyék játékára figyelés ugyancsak rokonítja festményeiket. Czigány útja később köztudottan a Nyolcakhoz vezetett. Abban, hogy ez bekövetkezett, nagy szerepet kaptak nagybányai képei is, közöttük ez a fehér ruhás leányt ábrázoló festmény.
      MV

  15. Czigány Dezső - Meghitt találkozás
    1. Egy kivételes tehetség önbizalomdús művészi indulása "Ferenczy Károly és Hollósy Simon voltak a mesterei s a magyar piktúra e két nagy művészpedagógusa egyformán ritka és kivételes tehetségnek ítélte a pesti bádogosmester hallgatag, szófukar fiát. Pedig Ferenczy igen nagyigényű volt a tanítványaival szemben, Hollósy pedig, a dicséreteiben époly szertelen, mint gáncsoskodásaiban, többször hangoztatta féltékeny tanítványainak fülehallatára is, hogy Czigány Dezsőben a magyar művészet legnagyobb reménységét neveli a jövendőnek. Nagy tanítómestereinek kivételes elismerése persze nagyon megduzzasztotta a fiatal művész amúgyis túltengő önérzetét, úgyhogy mikor az 1900-as évek elején szerepelni kezdett a nyilvános kiállításokon, művészetében már mesternek érezte magát." - írta Rózsa Miklós, kora egyik legkiválóbb művészetszervezője Czigány művészi indulásáról.
      S valóban, az ifjú és rendkívül magabiztos festő 1902-ben Én címen kiállított önarcképével mutatkozott be a hazai közönség előtt. A nem csekély önbizalomra valló címválasztást azonban még műve rendkívül magasnak számító árával is tetézte, mellyel azonnal felhívta magára a kritikusok figyelmét: "Czigány Dezső igen fiatal és igen prepotens ember, s talán tetszeni fog azoknak, akik nemcsak a spanyolt szeretik büszkének, hanem a festőt is. "Én" czím alatt kiállította Pór Bertalan nyomán barna tónusban tartott önarczképét, s kerek ezer koronát kér a kis tanulmányfejért."

      A Nabik vonzásában
      1901 őszén párbajig fajuló nézeteltérés támadt két nagybányai alapító mester, Hollósy Simon és Thorma János között. Ezt követően Hollósy soha többé nem ment Nagybányára, így feltehetően mestere iránti szolidaritásból, Czigány sem utazott oda 1902 nyarán. Az év nagy részét Münchenben töltötte Hollósy mellett, akinek ismételt közbenjárására a magyar államtól ezúttal 1000 korona ösztöndíjban részesült. Valószínűleg a bajor fővárosban festette az itt bemutatott, több mint száz éve lappangó, rendkívül poétikus hangvételű művét, mely eredeti címe ismeretének hiányában a Meghitt találkozás elnevezést kapta.
      A Czigány-életműben kivételesen költői hangvételű festmény elsősorban Gulácsy Lajos egykorú, hasonló témájú műveivel tart közeli rokonságot, de feltétlenül magán viseli a századfordulós francia szimbolisták legjava, azaz Maurice Denis, Edouard Vuillard, Kerr-Xavier Roussel és Félix Vallotton művészetének hatását is.

      Irodalom
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, Magánkiadás, 2004.

  16. Czigány Dezső - Árnyas út (Erdei út)
    1. "Czigány Dezső emberileg és barátilag valami furcsa keveréke volt a vidám, a jókedvű, a pajtáskodó, a társaságot szerető, a magábamélyedő, az elzárkózó, a szkeptikus, a tömeget nem kedvelő embernek. Órákon át tudott hallgatni, egyhelyben ülni szótlanul, egy pontra bámulni, de ott, ahol jól érezte magát, órákig ő tréfálta meg az egész társaságot, apró, mozgékony figurája szüntelenül forgott ide-oda és mindenki számára volt valami mondanivalója. Tudta adni a cinikust, hogy az ember azt hitte: őt senki más nem érdekli, de ugyanakkor belül odavolt és kétségbeesett egy-egy ember sorsáért. Tudta azt mutatni, hogy nem izgatja a világ sora, de éjszaka, ha a műterem félhomályában kevesen maradtunk együtt, lázba tudott jönni egy igazságtalanságért, mely a világ másik táján történt és keseregni tudott, ha elbukott egy tehetség, vagy rést ütöttek valamin, ami az emberi élet szépségéhez és magasztosságához tartozik. Úgy tudott tréfálkozni, hogy az ember azt hihette, véres komolyan beszél és úgy tudott komoly dolgokról beszélni, hogy az ember tréfának hitte a szavát. Furcsa és különös keverék volt, vagy furcsán és különösen tudott mindig elrejteni valamit valódi arcából."
      E sorokat Halász Ernő, a festőművész legközelebbi baráti körébe tartozó író és újságíró jegyezte le, a Czigány-család tragédiáját közvetlenül követően.
      Írásának további részében Czigányt melankóliára hajlamos, érzékeny lelkű művészemberként jellemezte, akit elsősorban a családja, a képzőművészet, valamint a zene mérhetetlen szeretete segített és hajtott előre életútján.
      Czigány kedvenc hangszere a gordonka volt, melynek értő megszólaltatását még nagybányai mesterétől, Hollósy Simontól leste el a század legelején. A gordonka ettől kezdve a művész elválaszthatatlan társa, magányának enyhítője, zaklatott idegeinek csillapítója volt. A kortárs beszámolók szerint legszívesebben J. S. Bach hat szólószonátáját játszotta, hatalmas átéléssel és nem kis tehetséggel.
      E mélyzengésű hangszer állandó jelenléte természetesen Czigány festészetére is hatással volt. Nemcsak lélektépően őszinte késői önarcképei, de utolsó csendéletei és tájképei is magukban hordozzák a gordonka borongós, meditációra késztető hangulatát. Az elárvult műteremről szóló 1938 januári hírlapi cikkekben rendre felbukkan az utolsó, még festőállványon szikkadó festmény leírása, melyek szerint az egy árnyas erdei úton haladó alakot ábrázolt. Az itt bemutatott, egyező témájú festmény valószínűleg nem azonos ezzel az utolsó képpel, de rendkívül jellemzően zendíti meg Czigány utolsó éveinek művészi alaphangját. A témája szerint narratív, ám festésmódját tekintve ezzel pont ellentétes művészi szándékot mutató, minden részletében egyenértékűen kezelt, az elbeszélőmód helyett
      a képszerűséget előtérbe helyező festmény, méltán reprezentálja Czigány késői,
      az új tárgyiasságot posztimpresszionista és posztnagybányai felhangokkal megszólaltató stílusát. Színvilág és festésmód tökéletes összhangja jellemzi a képet, mely felfogását és modorát tekintve is egészen közeli rokona, a korszak egyik legmeghatározóbb hazai művészi csoportosulásának számító Gresham-kör művészi törekvéseinek.

      1935 körül
      Proveniencia: K&H Bank Zrt gyűjteménye

      REPRODUKÁLVA
      - A Kereskedelmi Bank Rt. XIX.-XX. századi magyar képzőművészeti
      gyűjteménye. Budapest, K&H Bank, év nélkül, o.n.
      - Sammlung Ungarischer Kunst aus dem 19. und 20. Jahrhundert der
      Kereskedelmi Bank Rt. Budapest, K&H Bank, év nélkül, o.n.
      - Gróf Almásy-Teleki Éva és Dr. Kállay Tamás Művészeti Aukciója.
      - Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete (volt Ernst-Múzeum),
      Budapest, 1939 november. (kat. 108.)
      - III. Művészeti Aukció. Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete
      (volt Ernst-Múzeum). Budapest, 1940 április. (kat. 122.)

      KIÁLLÍTVA
      - Gróf Almásy-Teleki Éva és Dr. Kállay Tamás Művészeti Aukciója.
      - Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete (volt Ernst-Múzeum),
      Budapest, 1939 november. (kat. 108.)
      - III. Művészeti Aukció. Gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete
      (volt Ernst-Múzeum). Budapest, 1940 április. (kat. 122.)

      IRODALOM
      - Halász Ernő: Négy halott... Magyar Hírlap, 1938. január 1. 7.
      - Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004.
      RA

  17. Czigány Dezső - Csendélet almákkal, narancsokkal
    1. "Ha valaki kiméricskélné, hogy kik hatottak századunk festőire, s megkeresné, hogy kinek stílusa mutatta meg az utat az impresszionizmus utáni stíluskorszaknak, elsősorban, s csaknem egyedül az ő nevével találkozna.
      Cézanne művészete - ne szerénykedjünk - a Nap a huszadik század egén (...)A népszerűség e szinte bódító foka nem rejtély. Cézanne forradalmár volt és hagyománytisztelő egy személyben. Hagyománytisztelő, mert az optikai világképtől, mely az impresszionistákat hevítette, a klasszikus értelmezésű helyi színhez és formához vágyott vissza, a múzeumi képhez, mely kompozíciója biztonságában, színeinek teljében mosolyogva tűri a múló századokat. Forradalmár, mert eldobta a látvány csillogását, megszervezte a rendezett teret,
      s könyörtelenül rámutatott annak lemeztelenített alapformáira. Ez a döntő, nem hagyományokat tisztelő magatartása.
      Nem festett múzeumi képeket, a múzeumoknak kellett megváltozniuk ahhoz, hogy ez a titokzatos hódító betelepedjék falaik közé."

      Genthon István, a huszadik századi magyar művészettörténet-írás egyik legjelentősebb alakja, pályatársainak legtöbbjéhez, elsősorban Fülep Lajoshoz hasonlóan Cézanne művészetét tartotta a modernizmus legnagyobb tettének. Életében figyelemre alig méltatott, ám halála után páratlanul gyorsan polgárjogot nyerő, s szinte valamennyi új irányzatot megtermékenyítő művészete megkerülhetetlen inspirációt jelentett a magyar festészet progresszív erői számára is. E hatás mértékét éppen a most bemutatott mű alkotója,
      Czigány Dezső példázza talán a legszemléletesebben: szinte egész életművén kimutatható a francia mester képeinek reveláló élménye.
      A későbbi Nyolcak többi tagjához hasonlóan Czigány Dezső is Párizsban kapta azokat az impulzusokat, melyek későbbi művészi fejlődését megalapozták. A századforduló előtt induló tanulmányaira rányomta bélyegét kedélyének, emberi karakterének csapongó, nehezen kordában tartható nyughatatlansága: saját döntéséből, vagy tanárainak eltanácsolása miatt a budapesti Iparművészeti Iskolában, majd a Mintarajziskolában és a müncheni Akadémián is csupán néhány hónapot töltött el. Az első valódi inspirációt Hollósy sokakat megragadó személyisége és magániskolájának szabadabb szelleme jelentette a fiatal -akkor még Wimmer Dezső névre hallgató - festő számára. Mesterét nyaranta követte Nagybányára is, ahol szintén nem csupán tagadhatatlan tehetségével, de megzabolázhatatlan temperamentuma miatt is közfigyelemnek örvendett.
      A korszak tipikusnak mondható menetrendjét követve Budapest, München és Nagybánya után - 1904 őszén - Czigány Dezső Párizsba utazott. Az 1906-ig tartó első franciaországi periódus nem csupán az ott tanuló magyar festőkhöz, többek között Gulácsyhoz és Berény Róberthez fűződő kapcsolatát erősítette meg, de a Cézanne művészetével való megismerkedést is magával hozta. Az első találkozás élményét Czigány így idézte fel egy 1910-ben, Bölöni György által készített interjúban: "Én még nem tudtam akkor, hogy ki is az a Cézanne. Egy nagy aktját láttam az Indépendant szalonban, és szólottam is a fiúknak: Na, nézzétek, ez az ember, én nem is ismerem,
      valami fiatal lehet. (Pedig Cézanne akkor már halott volt.)" Berény találó megjegyzése szerint "Három szentség volt Czigány Dezső életében,amikor 1900 körül Párisban megismerkedtünk: Cézanne, Ady és Casals."

      Bár kétségtelen, hogy egy rövid periódus és néhány - egyébként rendkívül figyelemreméltó mű erejéig - Czigány festészetét is új utakra terelte Matisse és a francia fauve-ok művészi lendülete, ám Cézanne konstruktív alapvetésű piktúrájának befolyása sokkal tartósabbnak bizonyult az ő esetében. Az impresszionizmus esetlegességeit, illékony pillanatszerűségét és érzéki szenzualizmusát egyként meghaladni szándékozó Nyolcak művészete - mint a korszak szinte valamennyi modern irányzata - Cézanne-t tartotta hiteles elődnek. Képeinek időtlen atmoszférája, tökéletesre csiszolt szerkezete és szigorú komolysága a már elveszettnek hitt rend, a káoszból kikristályosodó egység illúzióját sugározta. Az aix-i mester a Nyolcak valamennyi tagjának befolyásolta művészetét, de csupán Czigány Dezső számára jelentett olyan erős inspirációt, ami az életmű egészén éreztette hatását.

      A most bemutatott, feltehetően a húszas évek első felében készült festményen a jól ismert tárgyak precízen kiegyensúlyozott rendben népesítik be a teret. A világ egy kihasított darabja a festő akarata szerint berendezve a köznapi valóság kaotikus, múlandó esetlegessége helyett az időtlen, stabil szerkezet tiszta logikáját hirdeti. Valami olyan állandót, mely a látszatvilág tünékeny burka alatt feszül. A sommásan, tömören fogalmazott kép szereplői - a komódon sorakozó almák, narancsok, a fehér gyümölcsöstál és a mélyzöld palack - szinte geometrikus alapformákká redukálva, minden sallangtól megfosztva tűnnek fel. A kép tökéletes mértani centrumában áll az almákkal dúsan megrakott gyümölcsöstál, izgalmas tömege, mint egy gravitációs mag, stabilan magához köti a kompozíció valamennyi elemét. A különböző mélységi szinteken elhelyezkedő motívumok a képsíkon háromszögbe rendeződnek, ami tovább fokozza az egész együttes stabil, megrendíthetetlen nyugalmát. A gyümölcsök szinte tapintásra ingerlő plasztikáját hangsúlyozza, hogy a rájuk eső fény finom tónusátmeneteket eredményez a szabályosan domborodó formákon, s hogy míg az előtér tárgyainak felületeit az ecset tömören mintázta meg, addig a háttér motívumain sokkal szabadabb, lazább a modellálás. A kép különleges kompozíciós és formai kvalitásához delikát színkezelés párosul. Czigány képeinek jellegzetes, meleg barnákkal puhított zöldes, kékes alapárnyalatába tüzesen villannak fel a sárga, narancs és vörös foltok, reflexeik pedig itt is ott is megcsillannak az abrosz vagy éppen a gyümölcsöstál felületén. Az életmű egyik legszebb, legharmonikusabban komponált csendéletét látva a nézőben a festő egyik kortársának, Bálint Jenőnek 1922-es sorai rémlenek fel: "Czigány Dezső nem a könnyű fajsúlyú piktorok közül való. A gordonka nem hiába kedves hangszere - pikturája is a gordonka dallammal teli mélységével szól hozzánk, elmélyít, anélkül, hogy ellágyítana, férfias, bátor, s mindezeken keresztül festői szépségekkel teljes."
      KIÁLLÍTVA:
      Nyolcak és aktivisták. Kieselbach Galéria, 1999. november.- A modern magyar festészet legszebb képei, Kieselbach Galéria, 2003. november.
      REPRODUKÁLVA
      Szabadi Judit: Kieselbach gyűjtemény. Magyar festészet 1900-1945. Budapest, 1996. 69. l.
      Modern magyar festészet 1892-1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 698. kép.
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004. 250. l.
      IRODALOM
      Genthon István: Cézanne. Budapest, 1958.
      Passuth Krisztina: A Nyolcak festészete. Budapest, 1967.
      Szabadi Judit: Kieselbach gyűjtemény. Magyar festészet 1900-1945. Budapest, 1996.
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004.
      MP

  18. Czigány Dezső - Provence-i táj
    1. A Nemzeti Szalon 1930 januárjában rendezett KUT kiállításán Czigánytól, két csendélettől eltekintve, csak provence-i tájképek voltak láthatók. A felsorolásban a 48. számú tétel, a "Provencei táj (ciprussal), olajf.", amely ugyanúgy, mint a többi kép, eladó volt, akár festményünkkel is azonosítható.
      Ezek a Cézanne-os, tömör szerkezetű, zárt kompozíciós rendszerű, napszítta tájképek, amelyeken alakok csak elvétve tűnnek fel, a béke és a nyugalom megjelenítői. Czigány jelentős munkái ezek a tájélmény rögzítések, amelyekről a Népszava kritikusa 1944 január 28-án máig érvényesen így fogalmazott: "Francia tájak napsugaras emlékei lobognak fel utoljára vásznain s a művész ezzel köszön el a mulandóságtól, hogy értékei tovább hirdessék szépséges küzdelmeit."
      MV
  19. Czigány Dezső - Virágcsendélet
    1. Vannak művek, melyek szinte kikövetelik, hogy szemlélőjük feladja elemző távolságtartását, s inkább önfeledten merítkezzen meg a műalkotás áramló világában. A ritka kényszernek még a művészettörténész - e sorok írója is - "kénytelen" időről-időre engedni. Ez az érzés általában olyan művek közelében lesz úrrá a gyanútlan nézőn, melyek egyszerű, csendes hangon szólalnak meg, mikor a művészi rutin helyett a tiszta emberi tartalom, a látvány szépsége mögül kipillantó poétikus hangulat tünékeny aurája sejlik fel. Manet puritán, alig egy-két tárgyat felvillantó, de elbájolóan finom csendéletei, Nagy Balogh rusztikus, kérlelhetetlenül őszinte képei, Nagy István egy tömbből faragott világa vagy Koszta és Bernáth - egy-egy kitüntetett, ihletett pillanatban született, kevés eszközzel élő - műve fejti ki ezt a nehezen körvonalazható hatást.
      Látszólag paradoxon, de éppen ezek a letisztult, szűk világot megidéző művek állják igazán a "tartós nézés" oly sokszor leleplező próbatételét.
      Czigány Dezső életműve általában a rendről, a szerkezetről, a zaklatott belső világot elfedő feszes zártságról szól. Ám végigvonul benne egy lírai, csendes és intim festői szál, mely néhány, 1910 körül született, puritán csendéleten artikulálódik a legérzékletesebben. Közülük is kiemelkedik a most vizsgált festmény: a mélykék, halvány lilákkal átszőtt háttérből kivillanó színek, a bámulatos finomsággal torzított formák egy csendes szonett hangulatát varázsolják elénk. A kép középtengelyéből leheletnyivel kimozdított virág mázas cserepén lágyan hullámzik a tányér vakító fehérje által keltett reflex amorf foltja, de a hófehér kerámia felszínét is tört zöldek és halovány kékek simítják végig.
      Ám mindez csupán csendes kíséretet ad a lilából rózsaszínbe úszó virágok és a mélykék háttér páratlanul érzéki, szinte csattanó ütközéséhez. Czigány utánozhatatlan festői leleménnyel a szirmok színét halványan szétterítette a kép egész felületén: hol itt, holt ott felbukkanva e finoman vibráló lilás pára egységbe fonja a Virágcsendélet különleges hangon megszólaló kompozícióját,
      az életmű egyik legkedvesebb alkotását.

      IRODALOM
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004.
      MP

  20. Czigány Dezső - Csendélet szoborral és gyümölcsökkel, 1911-12
    1. Cézanne nyomdokain
      Czigány Dezső 1911-ben a Nyolcak tagjaként kapcsolódott korai modern festészetünk főáramába. Művészete elsősorban önarcképei és csendéletei által vált ismertté. Az 1910-es években született csendéletein erőteljesen érvényesül a modern festészet egyik legnagyobb mesterének, Paul Cézanne-nak a hatása. Hazai művészettörténeti irodalmunk a francia mester egyik legrangosabb hazai követőjeként tartja számon. Czigány egy 1911-es interjúban a következőket nyilatkozta példaképéről és művészeti elveiről: "A piktúra és festői törekvések általánosan még soha oly mély, nemes és a természettel ilyen meghatott és szoros kontaktusban nem volt, mint Cézanne és műveinek és tanításának tudatos értékelése óta. Festői törekvés: mindent kiszedni a természetből, ami festőileg értékes, és elhagyni mindent, ami a piktúrát csak zavarja, pláne ami idegen, ami nem festői elem. Ilyenek: bizonyos ordináré anyagszerűség keresése, bizonyos utálatos, csak lágy fejekben elképzelt szépségideál hajszolása, bizonyos bárgyú hangulatok alkalmazása és így tovább."

      "Egy talált tárgy megtisztítása"
      Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1912 tavaszán rendezett kiállításán Czigány négy alkotásával szerepelt. A Műcsarnokban egy portrét, egy tájképet és két csendéletet mutatott be ekkor a nagyközönségnek. Itt kiállított egyik csendéletét – mely ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található – a Fővárosi Képtár vásárolta meg. A magyar állam első vásárlása volt ez a művésztől, mellyel addigi munkássága is hivatalos elismerésben részesült. Művészete polgárjogot nyert a modern irányzatok elutasítóinak támadásai ellenére. A közgyűjteménybe emelt művet még ebben az évben kiállították a magyar művészetet gazdagon reprezentáló kölni nemzetközi műtárlaton. 1976 és 1982 között pedig a Nyolcak és Aktivisták munkásságát bemutató bel- és külföldi kiállításokon gyönyörködhetett benne többek között Budapest, Párizs, London, Róma és Stockholm közönsége. A másik – itt bemutatott csendélet – közel egy évszázadnyi lappangás után, 2005 áprilisában bukkant fel az ismeretlenség homályából. Átvitt értelemben a koldus és királyfi ismert története elevenedik meg e két azonos kvalitású festmény sorsában.

      A színek imádata
      "Nála nem csak azért vannak a színek, hogy a kép kompozíciójának megadják a harmóniáját, nem azért, hogy finom és érzékeny ellentétekkel megadják a formák egyensúlyát, nála a színek önmagukért élnek, jobban mondva végső törekvése a színeivel, kiválogatott színeinek használatával az, hogy ezek, önmagukban, ellentéteikben, harmóniáikban a legidegesebb érzékies hatást váltsák ki az emberekből. [...] Hatásra számítanak ezek a színek, úgy vannak kiválogatva, megrostálva, hogy mindegyikük egy izgalmas szín legyen és minden egyes szín adja a legteljesebb értékét és tartalmát. Czigány Dezsőnek nem témáiban, rajzolási módjában, formakeresésében, hanem főképpen a színeiben nyílik meg az egyénisége, amint erős, kissé rapszodikus, fel-fellobbanó koloristának mutatkozik." – írta Czigány színhasználatáról Bölöni György 1911-ben. A szikár geometrikus formákból épített szerkezetet a karakteres és érzéki színek telítik energiával. Az almák, narancsok és citromok tüzesen lobogó színeiben a heves vérmérsékletű művész leplezetlen lélektani portréja rajzolódik ki.

      Kiállítva:
      Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, Tavaszi kiállítás, Budapest, Műcsarnok, 1912, kat. sz.: 96. vagy 103.

      Irodalom:
      Bölöni György: A művészek és Tisza István. Interjú, Pesti Napló, 1911. április 16. Újra közölve: 576-589 [580].
      Bölöni György: Czigány Dezső, Aurora, 1911/11, 279-282. Újra közölve: Bölöni György: Képek között, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 316-318.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004.

      Analógia:
      Czigány Dezső: Csendélet, 1911–1912 fordulója Vászon, olaj, 55 x 61 cm, Jelezve jobbra lent: Czigány
      Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz: F. K. 918
      RA

       

       
       

       

  21. Czigány Dezső - Nizza, 1926-27
    1. Czigány nizzai képei

      Czigány családjával együtt 1926-ban Párizsból Nizzába költözött. A következő pár év a művész festészetének gyökeres megújulását eredményezte. Ebben a periódusában szinte kizárólag tájképeket festett, csendéleteinek és portréinak száma elenyésző a szebbnél szebb tájábrázolások tömegében. A korábbi művek dominánsan komor hangvételét a dél-francia környezet ragyogó színei és hamvas tónusai száműzték egy időre. Czigány színei kivilágosodtak, festészete friss energiákkal telítődve bontakozott új irányba. 1927-ben barátja, Székely Aladár fotóművész budapesti műtermében mutatta be legújabb műveit, melyekkel egyöntetű sikert aratott a kritikusok és műbarátok körében. Elmarasztaló megjegyzések csupán a festmények méltó bemutatására kevéssé alkalmas helyszín kiválasztása miatt érték a művészt. Szinte valamennyi számottevő napilap terjedelmes cikkben üdvözölte Czigány jelentkezését, valamint festményeinek az addig megszokottól gyökeresen eltérő témaválasztását és felszabadult színvilágát. Kárpáti Aurél a következőket írta a nagysikerű tárlatról: “... vasárnap nyílik meg Székely Aladár műtermében Czigány Dezső festőművész kiállítása. Ez a kicsiny, de kitűnően megválogatott, nívós kollekció a kiválóan tehetséges, modern művész újabb lendületes előretöréséről számol be. Nizzai tájai tavaszi ujjongással fürdenek a friss, világos színekben, amelyeket a redukált formák zártsága köt derűs, meleg, tiszta harmoniákba. Átlátszó, a levegőben és fényben szinte feloldódó halványzöld lombtömegek, tompakék tengersíkok, mosolygó, halkpiros háztömbök s pasztelles sápadtságú figurák alkotják képeinek tárgyi elemeit, amelyek mindig a lényeget, a kép önmagában és önmagából épülő konstrukcióját, a vonalak és formák ritmusát hangsúlyozzák. Czigány új képei rendkívül dekoratívek s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanuskodnak."

      Czigány "új tárgyias" periódusa

      Az 1920-as évek közepének európai képzőművészetében egy új, az expresszionizmussal opponáló stílusirányzat bontakozott ki. Franz Roh 1925-ben megjelent, Nach-Expressionismus című könyvében foglalta össze e legújabb európai festészet főbb jellemzőit.

      "A ’neue Sachlichkeit’ – az új tárgyiasság – fogalmát a németek fogalmazták meg tudatos művészi világnézetté, de ma már mindenütt ezt a jelszót hallja az ember – ha nem is annyiszor és annyira az unalomig, mint Németországban, –  de ami fontosabb, ez az elv válik tetté, ez érvényesül uralkodóan a művészet és az élet legtöbb kérdésében." – írta Bárdos Artur 1929-ben. Czigány festészete naprakészen kapcsolódott az Európáról a tengerentúlra is áthullámzó "új tárgyiasság" áramlatához. Az 1920-as évek második felében alkotott dél-francia tájképein lehiggadt és kristályos tisztaságú világ tárul elénk. Az itt bemutatott nizzai tájrészletre a korábbiaktól eltérő, visszafogottabb színhasználat jellemző. Festményén a tengeri pára ezüstösen csillogó fátyla vonja be a tájat. A tengertől távolabbi tájak izzó mediterrán fényözönében egymásnak vadult színeket a páradús levegő itt egymáshoz igazítja, a halványpiros háztetők, fakózöld pálmafák és kékesszürke tenger finoman összehangolt tónusokban simul harmonikus egységbe. Az expresszionista festészet robbanó dinamizmusával szemben itt a hűvös egyensúly és tárgyilagos rend lírai érzékenységgel tompítva érvényesül. Az új tárgyias festészetre jellemző lényegkereső, redukált formavilágú, szenvtelen ábrázolásmód éppúgy jelen van Czigány e művén, mint nizzai tájképeinek legjaván, melyek legközelebbi párhuzamait a német Alexander Kanoldt és a francia Auguste Herbin korabeli festészetében találjuk meg. Az itt bemutatott mű feltehetően szerepelt a művész 1927-es budapesti kiállításán, s talán azonos az ekkor bemutatott Házcsoport tengerrel című kompozíció valamelyik változatával.
       

      Irodalom:
      Franz Roh: Nach-Expressionismus. Magischer Realismus, probleme der neuesten Europäischen Malerei, Leipzig, Klinkhardt & Biermann, 1925.
      K. A. [Kárpáti Aurél]: Két kiállítás, Pesti Napló, 1927. november 13. 8.
      Bárdos Artur: "Tárgyiasság" a művészetben és mindenütt, Uj Idők, 1929. július 28. 139-140.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 207, 218, 306.

      Reprodukálva:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 218. (166. kép)

      Feltehetően kiállítva:
      Czigány Dezső festőművész gyűjteményes kiállítása, Székely Aladár fotóműterme, Budapest (Váci utca 18.), 1927. november.

       

  22. Czigány Dezső - Csendélet
    1. Egy anekdota

      Rippl-Rónai József nevelt leánya, Paris Anella visszaemlékezéseiben olvasható a következő történet: "...eszembe jut, hogy ugyanott [a Pilsen-i söröző teraszán] az ebédnél egy kényelmes, lassú járású, nagy darab ember, mint pincér szolgált ki bennünket. Nagy igyekezettel, feltűnő tisztelettel vette körül Józsi bácsit, akit állandóan Mesternek szólított. Az ebéd végén azután, nagy zavarban, azzal a kéréssel fordult Józsi bácsihoz, engedné meg, hogy megbírálás végett bemutathasson neki egy-két festményét. Józsi bácsi készséggel azt mondta: Hogyne! Csak hozza el bátran a műtermembe, a Kelenhegyi útra, majd megnézem. Az ifjú festő boldogan távozott, de alig néhány perc múlva máris jött 3-4 teljesen egyforma nagyságú festménnyel, amelyeket az egyik széken, egymás után bemutatott. Mindegyik csendélet volt – konyhai rézedények és tálcák – különböző elrendezésben. Józsi bácsi nézte szótlanul a képeket és kis idő múlva megszólalt: Mondja kérem, nem Czigány Dezsőnél tanul maga? Az igenlő válaszra azután azt mondotta neki, hogy igen, van tehetsége, de amit eddig csinált, azt mind felejtse el, mert így zsákutcába kerül – másolással nem lehet előre jutni, próbáljon úgy festeni, ahogy ő látja a dolgokat. Ez a fiatalember – a később parasztfestőnek deklarált Káplár Miklós volt." Az idézett anekdota szerint Rippl-Rónainak rögtön feltűnt a művésznek készülő pincér vásznain Czigány festészetének hatása. Czigány jellegzetes stílusa tehát látványosan és egyértelműen átütött e kezdeti próbálkozásokon is. Kizárólag nagy mesterek sajátja, hogy egyéni stílusjegyeik és látásmódjuk még a gyengébb képességű utánzók interpretációiban is felismerhető.

      A "nature morte" bűvöletében

      Czigány a Nyolcak tagjaként, 1909 és 1912 között elsősorban portré- és csendéletfestészetéről híresült el. Művészetének szinte valamennyi bírálója elsősorban e két műfajban alkotott képeit tartotta kiemelésre és elismerésre méltónak. Csendéleteinek egész életművén átívelő sorozata kiegyensúlyozott, nyugodt és hűvös, a tárgyi valósághoz ragaszkodó művésznek mutatják, ellentétben önarcképeinek olykor az egzaltáltság határán egyensúlyozó kitárulkozásával. E csendéletek jellemzője a puritán egyszerűségű tárgykészlet (vaskos komód vagy asztal, meggyűrt asztalterítő, talpas gyümölcstartó tál, csésze, tányér, borospalack és gyümölcsök) folyamatos variálása. A néhány hétköznapi tárgy állandóan változtatott együttállása a kompozíció, a formák és a színek egymáshoz való viszonyának folytonos újraértékelését tette lehetővé a művész számára. Nem véletlen tehát, hogy Genthon István "Cézanne elveinek legtisztább képviselője"-ként méltatta Czigányt 1935-ben.

      Néhány egyszerű motívum

      A Czigány 1910 körüli festészetére jellemző, elementáris erővel egymásnak feszülő színek az 1930-as évekre végérvényesen megvívták harcukat és az áhított cél, a szerkezet, a formák és színek összehangja érdekében békét kötöttek. Az itt bemutatott, bravúros mesterségbeli tudással megfestett mű méltón reprezentálja Czigány késői csendéletfestészetét. A geometriai alapformákra egyszerűsített tárgyak zárt egységbe szerkesztett együttese mozdíthatatlan nyugalmat, állandóságot és szilárdságot mutat. A monumentális formaképzés érdekében a művész figyelmen kívül hagyta az ábrázolt tárgyak anyagszerű megjelenítését. Pontosabban ugyanarra a festői moduszra hangolta a különböző (cserép, porcelán, üveg) anyagú motívumokat. Csendéletén mintha a tárgyak köré fagyott, csiszolt jégtömbből ragyognának elő a kristályos tisztaságú színek. Czigány e késői csendéleteinek néhány egyszerű motívumot variáló sorozatából éppúgy a lényeg megragadására és a tökéletes képi egyensúly megteremtésére irányuló vágy sugárzik, mint egyik fő példaképe, Cézanne közel azonos tárgykészletű csendéleteiből.

      Irodalom:
      Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig, Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1935, 247.
      Rippl-Rónai emlékkönyv Paris Anella visszaemlékezéseivel Rippl-Rónairól, szerk. Horváth János, Kaposvár, SMMI, 1995, 63-64.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004.

      Reprodukálva:
      Ahogy Tetszik, a Magyar Hírlap kulturális magazinja, 2001. április 14.

      Aukcionálva:
      Belvárosi Aukciósház 17. Művészeti árverés, Budapest, 2000. december 11-13. (kat. 131.)

       

  23. Czigány Dezső - Gyümölcscsendélet kancsóval
    1. Szófukar csendéletek

      Csendélet, tájkép és önarckép: e három műfajban alkotott igazán maradandót Czigány Dezső, a huszadik század első fele magyar festészetének egyik legkiválóbb mestere. Négy évtizedes pályájának minden szakaszában festett csendéleteket, melyek éppen politika- és ideológiamentességüknél fogva voltak kiválóan alkalmasak a tisztán művészi szempontok maradéktalan érvényesítésére. A Százados úti művésztelepen 1911 és 1925 között született csendéletek Czigány festészetének valódi esszenciáját nyújtják. Sosem ismételve önmagát, mindig új kompozíciókba rendezte azt a néhány bútort és tárgyat amely a rendelkezésére állt, valamint a Cézanne óta csendéletfestésnél elmaradhatatlan gömbölyded gyümölcsöket. Bálint Aladár a következőket írta 1922-ben Czigány művészetéről: “Czigány Dezső erősen lehiggadt az utolsó években, ámde ez a lehiggadás nem megállást, tespedést jelent a művészetében, hanem pozitív alapra való elhelyezkedést, a múlt megértését, átélését. Az impresszionizmus káprázatát széttépve aszkétikus komorság páncélját rakta magára. Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit. Néhány szó is elbírja hosszú esztendők tanulságának súlyát, át tudja fogni annak kiterjedtségét, Czigány Dezső se óhajtja a szivárvány minden színét rászórni vásznaira, egy-egy erősebben hangsúlyozott bíborpiros színfolt, meleg kék vagy fülledt barna színtömeg elmond mindent. Fegyelmezettsége a rajzban, a szerkezetbe megnyilatkozó fölényes biztonsága, az érett tehetség jóleső kiegyenlítettségét mutatja. Nem ingadozik, határozottan, bizakodva megy előre kijelölt útján."

      Klasszikus és tömör
      "Klasszikus", "egyszerű", "markáns", "tömör", "fegyelmezett", "fölényes" és "érett": ezekkel a jelzőkkel pontosan körülhatárolva jellemezte Czigány 1920 körüli festészetét Bálint a Nyugatban megjelent cikkében. Az ebben az időszakban született Czigány- csendéletek alapkarakterének meghatározásához, különösen alkalmasak a "tömör" és az ezzel szinonim kifejezések. A most aukcióra kerülő gyümölcscsendélet vaskos, szinte szobrászi módon modellált tárgyak együttese, melynek kompozíciójára és színkezelésére egyaránt jellemző a tömörítési, sűrítési szándék. Az a fajta tömörség ez, mely Paul Cézanne művészetének ismertté válásával terjedt el a huszadik századi európai (és amerikai) festészetben. A festmények legnagyobb része ellenáll a belőlük kiragadott részlet önálló szerepeltetésének. Ezzel ellentétben, Cézanne és Czigány csendéleteinek egyik közös vonása éppen az, hogy remek részletnagyításokat lehet közölni műveikről, melyek szerencsés választás esetén önálló művek benyomását keltik. Ez nem pozitív vagy negatív, csupán egyik, de közös tulajdonsága ezeknek a képeknek. Mind Czigány, mind pedig a francia mester gyakran alkalmazott átvágásokat, átmetszéseket, mikor az ábrázolt tárgyak csupán részleteikben jelennek meg a képmezőn. Azonban e kompozíciók érdekes módon mégsem keltenek hiányérzetet, nem próbálnak kereteik korlátját áttörve tovább terjeszkedni az egyébként rendelkezésükre álló falfelületen. Sőt, éppen hogy befelé irányuló, centrifugális jellegűek, ezáltal ébresztve fel szemlélőjükben a súlyosság, állandóság és mozdíthatatlan befejezettség képzetét. Czigány 1920 körül festett gordonkahangzású csendéletei a magyar festészet igazi gyöngyszemei közé tartoznak.

      Aukcionálva:
      Almásy, Grünberger, Réthi, Rutz és Szilárd Mű- és Régiségkereskedelmi Vállalat (volt Ernst Múzeum). 2. Művészeti Aukció. Budapest, 1946. május. katalógus: 87.
      BÁV 9. aukció, 22. tétel

      Proveniencia:
      Szanday Sándor gyűjteményéből

      Kiállítva:
       A XX. század magyar művészete I. Konstruktív törekvések. Nemzeti Szalon, Budapest, 1957. katalógus: szám nélkül

      Feltehetően kiállítva:
      Czigány Dezső festőművész hagyatéki kiállítása. Alkotás Művészház, Budapest, 1944. január 23. – február 2.

      Reprodukálva:
      Dávid Katalin: A XX. század magyar művészete. I. Konstruktív törekvések. In: A Művészettörténeti Dokumentációs Központ Évkönyve 1956–58. Művészettörténeti tanulmányok. Képzőművészeti Alap, Budapest, 1960, 75. 1. kép
      RA

  24. Czigány Dezső - Provance-i fasor
    1. Modern Árkádia
      Molnár Ferenc Riviera című színművét 1926-ban mutatta be a budapesti Renaissance Színház. A darab egy sajátos szerelmi háromszög története, melyben a francia Riviera mint az egykorú vágyak netovábbja, mint valami modern Kánaán avagy Árkádia jelenik meg. Az első világháború és az azt követő forradalmak lecsengésével, a korábban magától értetődő nyugalom és boldogság minden megnyilvánulási formája erőteljesen felértékelődött és romantizálódott az európai ember gondolat- és érzésvilágában. Az olasz és francia tengerpart Rivierának nevezett, enyhe éghajlatú gyönyörű tája így válhatott a gondtalan élet és a felhőtlen boldogság szinonimájává a köztudatban. "A Riviera az európai ember számára csillogó, boldog szimbóluma az örök tavasznak, napfénynek és gondtalan szórakozásnak […] egyik legfénylőbb, leggazdagabb pontja Európának, találkozóhelye azoknak a százezreknek, akik a tél elől zarándokolnak a pálmák kertjébe, a tenger örökké napfényben szikrázó partjára." – olvasható a Lloyd útikönyvek 1929-es A francia Rivieráról szóló kötetének előszavában.

      "Bolyongás Azur-országban"
      Czigány Dezső szintén 1926-ban költözött át családostul Párizsból Nizzába, a francia Riviera fővárosába. Ez az időszak azonban már nem a "boldog békeidők" Franciaországa volt, a Riviera pedig nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán egy kevéssé kívánatos idegennek számító festőművész számára. Nizzába érkezésüket követően a feleség divatszalont nyitott, Czigány pedig alkalmi munkákat vállalt, de legfőképp festett. Az idegenek iránti rokonszenv egyre erősödő deficitje azonban arra kényszeríttette őket, hogy 1930-ban hazatérve, ismét itthon próbáljanak szerencsét. Ezt követően, az 1930-as évek első felében is sűrűn látogattak még vissza, akár hónapokra is Dél-Franciaországba, de állandó lakhelyük már véglegesen Budapest maradt. A kint töltött évek során Czigány számos tájképet festett Nizza és tágabb környékének mesésen szép részeiről. Többnyire emberi alakokat nélkülöző, kizárólag a gondosan kiválasztott tájrészlet szín- és formai jellegzetességeit, Czigány sajátos látásmódjával tükröző, szebbnél szebb, kissé melankolikus hangulatú tájábrázolások ezek. E képeken nyoma sincs már annak a harcos Czigány Dezsőnek, aki Ady Endre kebelbarátjaként és a Nyolcak művészcsoport tagjaként próbálta megváltani a világot, úgy másfél évtizeddel korábban, de ez korántsem vált művészetének kárára. Czigány ekkor már fittyet sem hányva korábbi, lázadó önmagára, elcsöndesült lélekkel festette tájképeinek és csendéleteinek gyönyörű sorozatait. Önmagával megbékélt, kegyelmi időszak volt ez a néhány év számára, mely sajnálatos módon nem tartott ki élete végéig. Az e képekkel kapcsolatban említhető szokásos stílusfogalmak, mint art deco és új tárgyilagosság mellett, igen lényeges annak a nosztalgikus életérzésnek a hangsúlyozása, mely ezekből a nagyvonalú és finoman hangolt színvilágú tájportrékból árad. Az inkább csak zenei fogalmakkal megközelíthető "provence-i variációk" legtöbb darabja, így a most aukcióra kerülő tájkép is hamisítatlan dél-francia napfénnyel és levegővel árasztja el környezetét. Ez a jellegzetesség tette sikeressé Czigány e képeit elkészültük idején éppúgy, mint napjainkban.

       Reprodukálva:
      - Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004, 188. kép

      RA
       

  25. Czigány Dezső - Táj kazlakkal
    1. Czigány Dezső az egykor hírhedt, de mára már híressé vált és messzemenően elismert Nyolcak művészcsoportban való szereplését követően, ismét visszazökkent a hazai hivatalos művészeti közélet rendes kerékvágásába. Hosszú kihagyást követően, 1912-ben újra részt vett az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat tavaszi kiállításán. Bár ekkor bemutatott műveit a kritika pozitívan fogadta, Czigány időről-időre visszatérő alkotói válságai egyikét élte meg ezekben a hónapokban. Baráti körének egyik tagja, Vedres Márk szobrászművész  így írt Lukács György filozófusnak 1912 június közepén: "Közös barátaink jól élnek, csak Czigány küszködik és nagyon elégedetlen." A következő években Czigány rendszeresen szerepelt a hazai kiállításokon és a magyar festészetet bemutató külföldi művészi seregszemléken. Önarcképek garmadáját alkotta ekkor, ezek középpontjában a szerzetesi szerepű önportréinak rendkívül érdekes sorozatával. Ugyanekkor, tehát az első világégés idején kezdett el ismét intenzíven foglalkozni aktfestészettel. A természetben ábrázolt aktok és aktcsoportok háttereinek megfestése fordította figyelmét újra az általa évek óta hanyagolt tájképfestés felé, mely a téma újszerű és korszerű megközelítésére sarkallta. Czigány az ekkor Európa-szerte teret hódító új tárgyilagosság, vagy német nevén Neue Sachlichkeit szellemében, azzal párhuzamosan és vele korrespondeálva kezdett tájképeket festeni az 1920 és 1925 közötti időszakban. E tájképeire a szinte ürességig tiszta térszemlélet, a letisztultan egyszerű formaképzés, valamint az egymással harmonizáló színösszetételek jellemzőek.

      A most felbukkant, azaz a kutatás számára eddig ismeretlen tájkép is ebbe a műcsoportba tartozik. A néhány szénakazlat "főszerepbe" állító tájábrázoláson a művészt szinte kizárólag a kopár és néptelen szabad tér kifinomult színharmóniákkal való megjelenítésének problémája foglalkoztatta. A kutató tekintetet a végtelenbe vezető, nagyívű távlat művészi megfogalmazása, Czigány részéről egyrészt a korabeli hazai viszonyoktól való menekülés egyik szimbólumaként értelmezhető, másrészt viszont paralel az új tárgyilagosság újszerű tájszemléletével. Czigány az 1924-ben alakult Képzőművészek Új Társasága (KUT) egyik alapító tagja volt. A hazai modernek egyik legfontosabb gyűjtőhelyeként elhíresült KUT első együttes csoportkiállításán, az általa bemutatott művek között, a következő címet viselő festmények szerepeltek: "Hajnal", "Alkony", "Reggel". Sajnos a rendelkezésre álló információk alapján és a korabeli reprodukciók csekély száma okán, csak feltételezni tudom, hogy a most bemutatott kazlas tájkép is hasonló címet kaphatott eredetileg a művésztől. Bár a kép vakkeretén fellelhető a budapesti Nemzeti Szalon úgynevezett Törzskönyvi lapjának jól azonosítható töredéke, ez mégsem jelenti azt, hogy a mű feltétlenül szerepelt kiállításon, csak azt, hogy a Nemzeti Szalonban lajstromba vették, esetleg készültek kiállítani, vagy a kiállítások közötti időszakokban közszemlére bocsátott művek között szerepelt, valamikor az 1920 és 1925 közötti években. Az eddig lappangó mű jelentőségét növeli, hogy Czigánynak ebből a korszakából viszonylag kevés, talán ha fél tucatnyi tájképe ismert csak, melynek java is hazai közgyűjteményeinket gazdagítja. A mű minden kétséget kizáróan Czigány Dezső sajátkezű alkotása, mely a művész eredeti kézjegyét viseli, valamint születésének ideje az 1920 és 1925 közötti évekre tehető.
      RA

  26. Czigány Dezső - Csendélet almákkal, narancsokkal,
    1. A most bemutatott, feltehetően a húszas évek első felében készült festményen a jól ismert tárgyak precízen kiegyensúlyozott rendben népesítik be a teret. A világ egy kihasított darabja a festő akarata szerint berendezve a köznapi valóság kaotikus, múlandó esetlegessége helyett az időtlen, stabil szerkezet tiszta logikáját hirdeti. Valami olyan állandót, mely a látszatvilág tünékeny burka alatt feszül. A sommásan, tömören fogalmazott kép szereplői - a komódon sorakozó almák, narancsok, a fehér gyümölcsöstál és a mélyzöld palack - szinte geometrikus alapformákká redukálva, minden sallangtól megfosztva tűnnek fel. A kép tökéletes mértani centrumában áll az almákkal dúsan megrakott gyümölcsöstál, izgalmas tömege, mint egy gravitációs mag, stabilan magához köti a kompozíció valamennyi elemét. A különböző mélységi szinteken elhelyezkedő
      motívumok a képsíkon háromszögbe rendeződnek, ami tovább fokozza az egész együttes stabil, megrendíthetetlen nyugalmát. A gyümölcsök szinte tapintásra ingerlő plasztikáját hangsúlyozza, hogy a rájuk eső fény finom tónusátmeneteket eredményez a szabályosan domborodó formákon, s hogy míg az előtér tárgyainak felületeit az ecset tömören mintázta meg, addig a háttér motívumain sokkal szabadabb, lazább a modellálás. A kép különleges kompozíciós és formai kvalitásához delikát színkezelés párosul. Czigány képeinek jellegzetes, meleg barnákkal puhított zöldes, kékes alapárnyalatába tüzesen villannak fel a sárga, narancs és vörös foltok, reflexeik pedig itt is ott is megcsillannak az abrosz vagy éppen a gyümölcsöstál felületén. Az életmű egyik legszebb, legharmonikusabban komponált csendéletét látva a nézőben a festő egyik kortársának, Bálint Jenőnek 1922-es sorai rémlenek fel: ,,Czigány Dezső nem a könnyű fajsúlyú piktorok közül való. A gordonka nem hiába kedves hangszere - pikturája is a gordonka dallammal teli mélységével szól hozzánk, elmélyít, anélkül, hogy ellágyítana, férfias, bátor, s mindezeken keresztül festői szépségekkel teljes."
      Képtörténet
      Nyolcak és aktivisták. Kieselbach Galéria, 1999. november - A modern magyar festészet legszebb képei, Kieselbach Galéria, 2003. november

      Reprodukálva:
      Szabadi Judit: Kieselbach gy?jtemény. Magyar festészet 1900-1945, Budapest, 1996. 69. l. - Modern magyar festészet 1892-1919. Szerk.: Kieselbach Tamás, Budapest, 2003. 698. kép. - Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004. 250. l.
      Irodalom:
      Genthon István: Cézanne. Budapest, 1958 - Passuth Krisztina: A Nyolcak festészete. Budapest, 1967 - Szabadi Judit: Kieselbach gyűjtemény. Magyar festészet 1900-1945. Budapest, 1996 - Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004.
      MP
  27. Czigány Dezső - Csendélet
    1. Az 1910-es évek elején Czigány Dezső a "Nyolcak" tagjaként kapcsolódott a magyarországi avantgard főáramába. Önarcképei és csendéletei által vált elsősorban ismertté. 1912 körüli csendéleteivel kapcsolódott legszorosabban Paul Cézanne művészetéhez. Ekkor született festményei alapján tartjuk a francia posztimpresszionista mester egyik legrangosabb hazai követőjének. Cézanne a színek finom modulációjával és szűrt fény alkalmazásával érte el, hogy tájai és csendéletei nem légüres térben, hanem az őket körülölelő atmoszférával együtt jelennek meg. Czigány 1911–1913 körüli csendéletein érhető tetten legnyilvánvalóbban a cézanne-i módszer alkalmazása. A nature morte tartalmi és érzelmi semlegessége okán az egyik legalkalmasabb médiuma a tömör, pusztán festői problémákra koncentráló művészi szándéknak.

      Czigány itt bemutatott festményén a világoskék reflexekkel gazdagított fehér és sötétkék drapériákkal fellazított háttér elé egy rövidülésben mutatkozó asztallap részletének hegyesszöge metsződik. Az asztalon elhelyezett tányérok színvilága átlósan csendül össze a mögöttük lévő drapériákkal. A klasszikus nyugalmú de mégis merész kompozíciót az almák, narancsok és citromok lobogó színei töltik fel érzékiséggel. A gondosan kiválogatott hétköznapi tárgyak elvont szerkezetessége az egyszerű geometrikus formákhoz közelítő redukcióban tárul fel, hogy materiális valóságukat a színek révén nyerjék vissza. Bár a kompozíció minden oldalán nyitott, a képépítő elemek átgondolt elrendezése kiegyensúlyozottá és lényegében zárttá varázsolja.

       A Műcsarnok 1912. évi tavaszi tárlatán bemutatott művet a Fővárosi Képtár vásárolta meg. Még ebben az évben kiállították a magyar művészetet gazdagon reprezentáló kölni nemzetközi műtárlaton. 1976 és 1982 között pedig a Nyolcak és Aktivisták munkásságát bemutató bel- és külföldi kiállítás-sorozaton gyönyörködhetett benne többek között Párizs, London, Róma és Stockholm közönsége.

      Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, Ltsz.: F. K. 918

  28. Czigány Dezső - Szerzetesfej
    1. A Czigány Dezső művészetében 1913-tól haláláig jelenlévő, prófétai elhivatottságot sugalló szerzetesi szerepválasztás okát a művész társadalomban elfoglalt helyzetének a 19. században bekövetkezett alapvető megváltozásában kell keresnünk. Az 1810 körül német művészek által Rómában csoporttá alakult nazarénusok, a század közepi angol preraffaeliták és az Arts and Crafts-mozgalom célkitűzéseik különbözősége mellett megegyeztek a középkori közösség-ideál újjáteremtésének vágyában. A 19. század második felében ismét fokozódott a lelkiség iránti érdeklődés, mely szorosan összefügg a művészetben a szellemi előtérbe kerülésével. A szerzetesi vagy prófétai tudat és gyakorlat, a "világi szerzetesség" egyfajta kivonulást biztosított a művészek számára időben, amennyiben régmúlt korok ideáljait próbálták feleleveníteni és a káros hatások elöli elzárkózást térben, amelyet zárt csoportok alakításával kívántak biztosítani. A 19. század végén a szerzetesi létformát választók egyik leghitelesebb alakja Jan Verkade, aki előbb a Nabis tagjaként, majd a Willibrord nevet felvéve a Beuron-i bencés kolostor laikus szerzeteseként működött haláláig. 1906-1908 körül festett önarcképén szerzetesi ruhában, festés közben ábrázolta önmagát. Más úton de szintén a kivonulást választva lépett túl kora szűkösnek érzett viszonyrendszerén Paul Gauguin is, aki a dél-tengeri szigetvilágban találta meg a művészetének kibontakozásához szükséges környezetet, szó szerint elszigetelődve, térben és időben egyaránt valósítva meg kivonulását. Vincent van Gogh műkereskedői pályakezdését követően protestáns lelkésznek készült, de tanulmányait félbehagyva döntött úgy, hogy az ábrázoló művészet útján teljesíti ki erősen szociális indíttatású érzelemvilágát. 1888-ban a dél-franciaországi Arles-ban, Gauguinnal közösen létrehozandó művésztelepet tervezett, mely azonban nem valósult meg. Paul Cézanne szintén a dél-franciaországi Aix-en-Provence-ban, az évek során egyre nagyobb elszigeteltségben alkotta meg életművének javát.

      Van Goghra éppúgy mint Czigány Dezső komoly hatást gyakorolt Rembrandt művészete, s ezen belül önarcképeinek hosszú sora, a holland mester önvizsgálatának e kimagasló értékű megnyilvánulása. Az önmaguk megismerésének komoly erőfeszítésekkel teli útján mindketten Rembrandtban látták a követendő példát. Czigány Dezsőben 1913 körül kezdett kialakulni az a befelé forduló, művésztársaságoktól jó egy évtizedig magát távoltartó viselkedésmód, amelyet a szerzetesi szerep magára öltésével a külvilág felé is demonstrált a tárlatokon megjelent ilyen témájú műveivel. Exodus ez is, bizonyos értelemben vett kivonulása Czigánynak a magyarországi avantgarde-ból, a merész formai újítások korszakának lezárulta művészetében. A beérkezett művész öntudatával néz ránk feszületes önarcképéről, az útkeresés lezárultának bizonyosságával. Harminc éves ekkor. Ez a lehiggadás teremtette meg számára azt a közeget melyben a muzsika mellett festészetében is a meditatív, klasszikus nyugalmú formák felé fordulhatott.

      Czigány 1913-ban festette meg ún. Feszületes önarcképét, majd 1915-16 fordulóján a Bíboros címen elhíresült önportréját – mindkettő a budapesti Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában – mintegy bevezető műveiként a későbbiekben született szerzeteses önportrék sorozatának, s egyben nyilvánvaló bizonyítékaként alapvetően háborúellenes magatartásának. A Bíboros önarcképen kiváncsian, a szája szögletében bújkáló enyhe mosollyal tekint elsősorban önmagára, nyitó darabjaként az 1917 és 1922 között festett szerzetes-képmás sorozatának. Az első világháború derekán megalkotott mű a vádirat erejével közli Czigány véleményét a katolikus egyházról és hatalmasságairól. A didaktikus zsáner jelleget elkerülve, irónikus gesztussal ölti magára a papi ornátust, az első világégést nyugalommal szemlélő katolikus főpapi szerepet. A Tanácsköztársaság bukása Czigány számára nem elsősorban financiális hanem egzisztenciális kérdéseket vetett fel. E történelmi esemény Czigány életútjának második nagy fordulópontja, mely addigi gondolatvilágának totális átértékelésére kényszerítette. Barátainak és sorstársainak java része emigrációba kényszerült, vagy ténylegesen külföldre kellett távozniuk a fehérterror elől, vagy belső emigrációba vonultak. Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása nem olyan körülmények között és nem azokkal a következményekkel valósult meg, ahogy azt a radikális értelmiség a tízes években elképzelte. Vágyaik és reményeik összeomlása Czigány számára is velőt rázó megpróbáltatásnak bizonyult. 1919 és 1922 között festette meg szerzetes önportréinak javát, az elszigeteltséget és magányt realizáló "szerzetesi létet" nemcsak bensőleg, hanem külsőségeiben is magára öltve. Az ún. "második reformnemzedék" sorsában osztozó festőművész reményvesztését, elkeseredett dacból valamint a meditatív önvizsgálatra és lázadásra egyként hajlamos mivoltából kovácsolt önarckép-sorozatban fejezte ki.

      Czigány Dezső szerzeteses önarcképei között egyaránt felbukkannak az éneklő, zenélő, vagy könyvet kezükben tartó, tonzúrás, fehér és barna csuhás figurák. Valamennyi rendelkezik a domonkos és ferences prédikátorok megkülönböztető jegyeivel, bár Czigány ezeket következetlenül alkalmazta, nem tartva magát semmilyen regulához.

      Ferenczy Károly 1917-ben és Hollósy Simon1918-ban bekövetkezett halálát követően vált Czigány festészetében kiemelt fontosságúvá a szerzetesi téma. Mindkét mesterének elvesztése és a kommün bukása együttesen válthatták ki belőle azt a prófétai tudatállapotot, amely azután évekre meghatározta művészi tevékenységét.

      A zsidó eredetű messianizmus és a protestáns etika gondolati rendszereinek szimbiózisa nyilvánul meg Czigány ekkori önarcképeiben, melyek többségén névtelen szerzetesként jelenik meg. Szerzetesi portréival elsősorban azt a protestáns eredetű ábrázolási hagyományt követte, amely a szemlélőre bízta a mű világi vagy vallásos értelmezését. Rembrandt bensőséges protestantizmusa adta az elsőrendű mintát Czigánynak e sötét háttérből elővilágló, belső fénytől izzó önportrék megalkotásához. Az önmagát örökké fürkésző alkatú Czigány a magyar művészetben kimagasló helyet foglal el önportréinak számát és kvalitását tekintve. Rajta kívül még többek között Koszta, Egry, Derkovits, Kmetty, Szőnyi és Holló László életművében találunk a naprakész önvizsgálat hasonló intenzitású bizonyítékaira.

      A Czigány Dezső által 1920 körül alkotott Szerzetesfej (vászon kartonon, olaj, 45,7 x 38,3 cm, jelezve fent jobbra: Czigány) 1944-ben szerepelt a művész hagyatéki kiállításán. Az azóta lappangó s most ismét előbukkant mű Czigány Dezső hiteles, sajátkezű alkotása.
       

      Kiállítva:
      Czigány Dezső festőművész hagyatéki kiállítása, Budapest, Alkotás Művészház, 1944. január – február, Kat. sz.: 11. Szerzetesfej, olajfestmény, magántulajdon.

       

  29. Czigány Dezső - Csendélet almával, kancsóval
    1. Bölöni György a neós nagybányai és a magyar avantgard művészet egyik legkorábbi értője és támogatója 1909 nyarán “Új magyar festők" címmel kiállítást rendez Nagyváradon, melyet azután tovább utaztat Aradra is. A Nagyváradi Napló c. folyóirat június 5. és 12. között szinte naponta foglalkozik az eseménnyel. Az Arad és Vidéke c. lapban, 1909 július 4.-én Bölöni György így ír Kernstok Károly és társai c. cikkében : “Más hivatását és célját látja már a színeknek, mint a többi társai : Czigány Dezső. Egymás mellé helyezi és felhangolja őket, mint egy szépen szóló, mély hangú csellót, mulat, babrál és játszadozik velük, a fehérekkel, sárgákkal, jó cigányos színű kékekkel és zöldekkel. De emellett súlyt helyez és nyomatékot ad a matériának is, melyet fest, a bögrék porcelánjának, almák húsának, narancsok héjának, kancsók anyagának : mindmegannyi festői téma körül szorgoskodik."

      Az 1909-1910-es évek fordulóján még “Keresők" névvel illetett művészcsoportnak a Könyves Kálmán Szalonban rendezett tárlatáról szintén Bölöni ír szakavatottan a Magyar Nemzet 1910. január 1.-i számában : “Talán Czigány Dezső az, akit közbenjáróul használhat fel legszívesebben a közönség – az ő hét képét –, és vele indulhat a kis kiállítás látogatására. Mert piktúrájában ő még közel áll a közös kiindulóponthoz, a nyers és át nem transzponált természethez, a dolgok megjelenő anyagiasságához. Száraz lenne, könyörtelen, naturalista, ha nem gyönyörködtetnék lobogó színek, melyek zuhatagban esnek tárgyaira, és lobbantanak érzékies forróságot."

      A francia Fauve-ok expresszív színkontrasztokra építő látásmódja mellett Czigány Dezső festői életművének 1910 körül kibontakozó, a Nyolcak csoportjához kapcsolódó szakaszában, a cézanne-i formaalakítás válik meghatározóvá. Domináns műfaja ebben a periódusban a csendélet, mely tartalmi és érzelmi semlegessége révén teszi lehetővé egy tömör, pusztán festői problémákra koncentráló eszközkészlet kialakítását. A  “Nyolcak" második, 1911-es tárlatán megjelenő csendéletei nagyvonalú, részleteikben még kubizáló, a cézanne-i indíttatást erősen magán viselő alkotások, melyek mintegy bevezetői Czigány Dezső csendéletfestő stílusának, előzményei az itt tárgyalt műnek. (1.kép., reprodukálva: Aurora 1911.május, 281.o.) A puritán tárgykészlet (terítő, kancsó, gyümölcsök, tálak) ábrázolásának módja az egyes elemek geometrikus alapformáihoz, mint lényegi belső maghoz való közelítése. A formai redukció teszi láthatóvá a dolgok belső szerkezetét, a színek révén nyerik vissza testiségüket, materiális valóságukat.

      Az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat 1912-es tavaszi kiállításán Czigány Dezső két csendéletet is bemutat, melyek közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona ( Ltsz.: F.K.918), (2.kép.). 1912-re Czigány eljut Cézanne-hoz való igazodásának csúcspontjára, amit ezután fest e műfajban az már a távolodás, önállósulás jegyeit viseli magán.

      Az Almás, kancsós csendélet címet viselő alkotása már ezt a tendenciát képviseli. A csendélet tárgyai erőteljes színeik révén szinte egymástól függetlenül léteznek a kép terében. A kompozíció feszes szerkezete a fehér, vörös, sárga, lila, kék és zöld színek erőteljes kontrasztjainak tüzijátékában oldódik fel. A fauve-os színhasználatban tobzódó Czigány, dekorativitásában igényes, valamint a tárgyak valóságát híven bemutató festményén bizonyos tekintetben túljutott példaképén. Hangsúlyozottan karakteres komponálási módját a színek érzékiesen megválasztott ellentétével szembesíti. Színei szinte önálló életet élve, önmagukban, ellentéteikben és összecsengéseikben izgató és feszültségkeltő hatásúak. A kép minden részlete új és váratlan izgalmakkal telített.

      A tárgyalt művel jól párhuzamba vonható egy a Magyar Nemzeti Galéria által őrzött másik csendélete is, amely valamennyi, az előző képre vonatkozó jellemzőkkel rendelkezik. (Ltsz.: 57.123 T)
      Czigány Dezső 1916-ig rendszeresen állít ki csendéleteket a OMKT és a Nemzeti Szalon tárlatain, hogy azután legközelebb az 1920-as évek közepén térjen vissza e műfajhoz, de már egészen más módon. Az Almás, kancsós csendélet keletkezése az 1912 és 1916 közötti időszakra tehető.

  30. Czigány Dezső - Dél-francia móló
    1. Czigány a 20. század első éveiben végigjárta a modern magyar festői törekvések szinte kötelező, Münchentől Nagybányán át Párizsig ívelő útját. S bár a magyar modernizmus e "Bermuda-háromszögében" számos ígéretesnek indult kortársa tűnt el a feledés homályába, Czigány folytonosan megújuló festészetével, felszínen maradt a következő évtizedekben is. Mesterei Hollósy Simon és Ferenczy Károly maradandó értékű tanítása, a modernizmusok útvesztőjében való magabiztos tájékozódás képességével vértezte fel. A tizes években már klasszikusokként tisztelt francia modernek (Cézanne, Gauguin, Matisse és a vadak) elementáris hatását, a huszas évekre sikerült maradéktalan összhangba olvasztania egyéni törekvéseivel. Az 1925–1935 közötti évtizedben elsősorban dél-francia tájképeivel aratott sikert, a kritikusok és a művészetbarát vásárlóközönség köreiben egyaránt. Genthon István művészettörténész pedig, mint "Cézanne elveinek legtisztább képviselőjét" tárgyalja 1935-ös összefoglalásában.

      "Nizzai tájai, tavaszi ujjongással fürdenek a friss, világos színekben, amelyeket a redukált formák zártsága köt derűs, meleg, tiszta harmóniákba. Átlátszó, a levegőben és fényben szinte feloldódó halványzöld lombtömegek, tompakék tengersíkok, mosolygó, halkpiros háztömbök s pasztelles sápadtságú figurák alkotják képeinek tárgyi elemeit, amelyek mindig a lényeget, a kép önmagában és önmagából épülő konstrukcióját, a vonalak és formák ritmusát hangsúlyozzák. Czigány új képei rendkívül dekoratívek s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanúskodnak." – olvasható Kárpáti Aurél, Czigány provence-i tájképeinek első, 1927-es budapesti bemutatójáról írt kritikájában. A következő években Czigány fáradhatatlanul kutatta a francia Riviera, Nizza és környéke feltáratlan természeti szépségeit, delikát színekkel vászonra varázsolt tájképek gyönyörű sorozatában örökítve meg élményeit. Az itt bemutatott, tengerparti kisváros mólóját megörökítő festmény is e remekbe szabott tájábrázolások sorozatába tartozik. A kékes-lilás árnyalatok gazdagságából kibontakozó tenger és ég által közrefogott, geometrikus alapformákra egyszerűsített tájrészlet hűen közvetíti Czigány végletekig letisztult látásmódját, valamint ebben az időszakban mesterfokra emelkedett festői kvalitásait. Az eddig lappangó mű kissé tágabb kivágatú párdarabja 1944-ben, Czigány hagyatéki kiállításán szerepelt.

      Irodalom:
      K. A. (Kárpáti Aurél): Két kiállítás. Pesti Napló, 1927. november 13. 8.
      Genthon István: Az új magyar festőművészet története 1800-tól napjainkig. Budapest, Magyar Szemle Társaság kiadása, 1935. 247.
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004.

       

  31. Czigány Dezső - Dél-francia táj
    1. Czigány Dezső 1930-ban költözött vissza Budapestre, mintegy fél évtizednyi, folyamatos franciaországi tartózkodást követően. A Párizsban és Nizzában töltött évek során főképp tájképeket festett, melyek idővel különleges szépségű sorozatokká bővültek. E tájábrázolások az egykorú kritikusokból szinte kizárólag dicsérő sorokat váltottak ki, de az utókor is javarészt ezek alapján ismeri és ismeri el Czigány kivételes festői kvalitásait. A magyarországi köz- és magángyűjtemények legjavában is fellelhető ezekből néhány, melyek időről időre kül- és belföldi, állandó és ideiglenes kiállításokon öregbítik a huszadik századi modern magyar festészet hírnevét.

       A magányos fa vagy facsoport motívuma Czigány tájképfestészetében az 1930-as évek fordulójától vált gyakorivá. Ezek közül az egyik legszebb példány ma a budapesti Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, melyet még az egykori Fővárosi Képtár vásárolt a művésztől. A kutatás számára eleddig ismeretlen, hosszas lappangás után a közelmúltban felbukkant és itt bemutatott tájkép, minden tekintetben méltó párja az említett Magányos fa című, közgyűjteményben lévő alkotásnak. Míg ott a háttérben húzódó házcsoport kompozíciós egyensúlyaként, a képmező szélére helyezett magányos, ágas-bogas öreg famatuzsálem dominál, addig itt fiatal fák középre helyezett csoportja uralja a látványt és a teret. Variációk egyazon témára, de milyen kifinomult változatosság nyilvánul meg ezeken a variációkon. Czigány élete utolsó korszakának e remek tájképei, tulajdonképpen a nagybányai festészeti hagyományokból táplálkoznak. Utolsó mestere, a két évtizeddel korábban elhunyt Ferenczy Károly művészi alapállása érhető tetten ezeken a nagyvonalú és puritán motívumkincsű tájábrázolásokon. Czigány számára Ferenczy nem elsősorban a festésmód, avagy művészettechnikai problémák tekintetében, hanem a művész társadalmi szerepét és felelősségét mindenek fölé helyező, etikai és morális normákat szem előtt tartó művészi és emberi hozzáállását tekintve volt irányadó és példaértékű.

       "Czigány Dezsőnek ezek a tájai, végtelen egyszerű kifejezésmódjukkal, ezüstpárás kékjeikkel, zöldjeikkel, pirosaikkal, új állomást jelentenek e folyton kereső művész pályáján…" – írta 1934-es gyűjteményes kiállítása alkalmával egyik kritikusa, hangsúlyozva Czigány festészetének a delikát színek iránti érzékenységben valamint ezek különlegesen finom összehangolásában megnyilvánuló erősségét.

  32. Czigány Dezső - Fasor
    1. Czigány Dezső élete egyik legboldogabb és művészete talán legkiegyensúlyozottabb korszakát élte 1926 és 1930 között, nizzai tartózkodása idején. A huszas évek egyre erősödő válsághangulatában enyhítően, kedvező hatással volt rá a dél-francia klíma és a kifogyhatatlan természeti szépségekben bővelkedő táj. Ezekben az években szinte kizárólag tájképeket festett, ehhez képest elenyésző számú a korábban oly hangsúlyos portré és csendélet műfajában alkotott műve. Az életmű egészét tekintve is e dél-francia periódus mind mennyiség, mind pedig minőség tekintetében kiemelt jelentőségű.

      Czigány itt bemutatott, nagy valószínűséggel dél-francia tájrészletet ábrázoló festménye, feltehetően abból a sorozatból való, mely a művész közvetlenül hazatérése előtt, az 1920-as évek legvégén született és amelynek legjavát a művész 1930 januárjában mutatta be a budapesti Nemzeti Szalon KUT-kiállításán. A tárlatot kísérő kedvező kritikák többsége, hangsúlyosan foglalkozott Czigány "friss zöldekben tartott provencei tájképsorozatá"-nak elsőrendű művészi értékeivel.

      Az itt bemutatott mű legközelebbi párdarabja, a bajai Türr István Múzeum gyűjteményében található Fasoros út címen szereplő remekmű. Ez utóbbi alkotás Oltványi Imre, a rendkívüli műveltséggel rendelkező művészeti író, műkritikus és műgyűjtő jóvoltából került Bajára még az 1930-as évek derekán. Oltványi szisztematikus gyűjteményfejlesztési programja keretében, a hazai kortárs művészek legjavát sikerült meggyőznie arról, hogy egy vagy több művük átengedésével a korszak magyarországi képzőművészetét bemutató, egyik legizgalmasabb kollekció létrejöttéhez járulnak hozzá.

       Az itt kiállított és a bajai közgyűjteményben található Fasoros út-tal egyenrangú tájképet teljesen felesleges volt utólagos, inkább csak a kompozíció egészét zavaró szignatúrával ellátni. A cézanne-i színperspektíva szabályait nagyvonalúan alkalmazó, ropogós frissességű festmény önmagában, aláírás nélkül is egyértelműen mutatja Czigány művészetének jellemző és utánozhatatlan jegyeit. Elsőrendű kvalitása önmagáért beszél.

      Feltehetően kiállítva (a vakkereten található cédulatöredék alapján):
      A Képzőművészek Új Társasága kiállítása. Budapest, Nemzeti Szalon, 1930. január.

      Kiállítva:
      Nyolcak és aktivisták. Budapest, Kieselbach Galéria és Aukciósház, 1999. november.

      Irodalom:
      Gy. T.: A KUT kiállítása. 8 órai Újság, 1930. január 12.

       

  33. Czigány Dezső - Csendélet gyümölcsökkel, 1915
    1. Czigány Dezsőt a korai és későbbi kritikák gyakran méltatták Paul Cézanne művészetének egyik leghívebb hazai követőjeként. Kortársai az ő műveiben ismerték fel a francia posztimpresszionista mester nemes és veretes egyszerűségű festészetének egyik legközelebbi, magyar párhuzamát. A Székesfőváros által megvásárolt Czigány-képek közül az első egy csendélet volt, melyet a művész 1912 tavaszán állított ki a budapesti Műcsarnokban. E festmény ma a Magyar Nemzeti Galéria egyik dísze, mely a magyar művészet számos hazai és külföldi seregszemléjén reprezentálta már a korai magyar modernizmus erejét és szépségét. A Nyolcak 1909 és 1915 közötti történetének csúcspontja az 1911-es Nemzeti Szalonbeli közös szereplésük volt. Ezen Czigány csodálatos és páratlan egyszerűségű csendéletekkel kápráztatott el egy szűkkörű, de annál kifinomultabb izléssel rendelkező réteget. E csendéletek koronájaként festette meg az előbb említett, korán közgyűjteménybe került művét, melynek sikere további, szebbnél-szebb csendéletek megalkotására ösztönözte.

      Czigány itt bemutatott asztali csendélete kiváló példa arra, miként lehetett 1915 körül a műfaj hagyományait tiszteletben tartva, a Cézanne által kijelölt úton haladva, nagyvonalú és egyúttal telivér, naprakész modern művet festeni. A csupán pár szín igen gazdag árnyalataival megfestett, néhány egyszerű, csaknem a geometrikus vázig csupaszított forma, rendkívül dinamikus és feszes kompozícióba tömörülve jelenik meg. Asztal és asztalkendők sarkos-éles alakzatai illeszkednek tálak és gyümölcsök gömbölyded formáihoz, abban a tökéletes összhangban és nemes egyszerűséggel, amelyet a Chardintől Cézanne-on át Morandi-ig ívelő csendéletfestészetben csodálunk.

      Czigány 1915-ben kisebb kollekciónyi képpel jelentkezett a Nemzeti Szalon téli kiállításán. Az ekkor bemutatott hét festménye közül négy csendélet volt. Korai reprodukciók hiányában az ekkor kiállított képeket sajnos nem lehet teljes bizonyossággal azonosítani a ma is fellelhető Czigány-művekkel. Ennek dacára kijelenthető, hogy Czigány most aukcióra kerülő asztali csendélete úgy 1915-ben, mint az azóta eltelt közel egy évszázad során bármikor, a modern magyar festészet legjavát bemutató bármely kiállításon megállná a helyét. Így méltán kapott helyet a Kieselbach Tamás szerkesztésében megjelent monumentális képválogatásban, a Modern magyar festészet második kötetében is.
       

      Kiállítás:
      Nyolcak és aktivisták, Budapest, Kieselbah Galéria, 1999. november 12-21. Katalógus nélkül.

      Reprodukció:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 108. kép.
      Modern magyar festészet 1919–1964, Szerk. Kieselbach Tamás, Budapest, 2004, 470. kép.

       

  34. Czigány Dezső - Csendélet, 1937
    1. Cézanne nyomdokán

      Czigány Dezső a huszadik század első harmada modern magyar festészetének kiemelkedő alakja, a Nyolcak művészcsoport tagjaként vált híres és elismert mesterré. E csoport az impresszionizmus utáni és annak eredményeit továbbfejlesztő posztimpresszionizmus képviselői közül Paul Cézanne, – századforduló legmodernebb francia festői közül is az egyik legjelentősebb mester – művészetét választotta elsőrendű követendő például. A Nyolcak tagjai – név szerint: Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Kernstok Károly, Márffy Ödön, Orbán Dezső, Pór Bertalan és Tihanyi Lajos – többé vagy kevésbé, de valamennyien Cézanne hatása és varázsa alá kerültek a huszadik század első évtizedében. Közülük azonban csak Czigány Dezsőről állítható egyértelműen, hogy később, az 1920–1930-as években is ebben az irányban tartotta művészetét, kiváltképp csendélet- és aktfestészetével kapcsolódva töretlenül a cézanne-i örökséghez.

      Czigány késői csendéletei

      Czigány egyik legjobb barátja, Berény Róbert a következőket nyilatkozta egy interjúban: “Három szentség volt Czigány Dezső életében amikor 1900 körül Párisban megismerkedtünk: Cézanne, Ady és Casals." A festészet, a költészet és a muzsika e három kiemelkedő reprezentánsa, Czigány életútjának vezérlő csillagai voltak a kezdetektől és azok maradtak egészen tragikus haláláig. Szintén Berény mondta ugyanekkor: "A háború után ellanyhult az érdeklődés Czigány Dezső művészete iránt, noha ekkor készítette legremekebb festményeit." Hozzá kell tenni, hogy a két világháború között nem kizáróan Czigány, de a festészet egésze iránt is erősen megcsappant az általános érdeklődés. Festészetből megélni e válságos időben volt az "igazi művészet", még akkor is, ha barátja szerint Czigány ekkor alkotta legjobb műveit. Utolsó évtizedében Czigány főként csendéletet, tájat és portrét, ezen belül is kiváltképp sok önarcképet festett. Ekkor született csendéletei, talán még a korábbiaknál is hűségesebben tükrözik Cézanne művészete iránti olthatatlan csodálatát.

      "Az utolsó remekmű"

      A legújabb kutatás szerint Cézanne 1877-ben festette a budapesti Szépművészeti Múzeum által őrzött, A tálaló (Buffet) címen ismert remekét. A képet Czigány biztosan ismerte, mivel 1907-ben már ki volt állítva Budapesten, majd tíz évvel ezután, a kiváló festőként is ismert báró Hatvany Ferenc ajándékaként került a közgyűjteménybe. S bár Czigány most felbukkant és a szokásosnál nagyobb méretű csendélete, kerek hat évtizeddel később született Cézanne híres művénél, a művészi alapállás hasonlósága mégis szembetűnő. A szokásos rálátásos komponálási módon kívül a legfontosabb egyezések a csendéletek tárgyainak plasztikus, masszív, szinte szobrászi formálása, az energiákat a képsík közepére koncentráló művészi akarat, valamint végső célként a képegész egyensúlyára való törekvés. Czigány e remekbeszabott csendéletét feltehetően élete utolsó hónapjaiban festette, ékesen bizonyítva ezzel, hogy művészi ereje mitsem csökkent az évek múlásával. Ugyanakkor azt is le kell szögezni, hogy még az életmű utolsó darabjainál is teljesen hiábavaló a tragikus véget előrevetítő torzulás vagy hanyatlás jeleinek keresése illetve belemagyarázása. Logikus, tiszta és egyensúlyban tartott kompozíció, nagyvonalú festésmód, valamint ragyogóan erőteljes színvilág jellemzik Czigány utolsó művei között ezt a csendéletét is.

      Irodalom:
      Baróti Zoltán: Cigány Dezső legjobb barátja a borzalmas lelki-drámáról, amely tömeggyilkosságig vezetett. Reggeli Ujság, 1938 január 3, 2.
      Illyés Mária: XIX. századi francia művek. A Szépművészeti Múzeum Gyűjteményei 4. Budapest, Szépművészeti Múzeum, 2001, 96-97. 
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, magánkiadás, 2004.

       

  35. Czigány Dezső - Czigler Béláné, Kalmár Margit portréja
    1. Czigány Dezső a Tanácsköztársaság idején, előbb a balatonfüredi művésztelepen, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskola rajztanár- és festőművész-átképző tanfolyamán tanárként működött. A kommün bukását követően e szerepvállalása miatt, megtorlásul kizárták a Magyar Képzőművészek Egyesületéből. Ennek következtében 1920 és 1924 között sem a Műcsarnokban, sem pedig a Nemzeti Szalonban nem állíthatott ki. Az első két évben máshol sem, 1922-től viszont magángalériákban már újra megjelentek művei a nagyközönség előtt. Ebben az átmeneti időszakban Czigány jövedelmének java portréfestésből származott. A közeli és tágabb baráti-ismeretségi kör portrémegrendelésekkel segítette a művészt. E támogatás azonban semmiképpen sem sorolható a könyöradomány kategóriájába, mivel Czigány ekkor már több mint egy évtizede országszerte ismert és elismert művésznek számított. S bár Czigány nem elsősorban a hivatásszerű portréfestők között volt számontartva, de Ady Endre legihletettebb képmásainak és számos prominens személyt valamint barátait megörökítő portréinak megalkotásával, ebben a műfajban is kora egyik legkitűnőbb művészének számított.

      A Tanácsköztársaság bukása után, Czigánynak először 1922 tavaszán nyílt lehetősége, hogy újabb műveit a nyilvánosság elé tárja a Helikon műkereskedelmi és kiállításszervező vállalat tárlatain. Az áprilisi akt-kiállításon való szereplését követően, májusban Márffy Ödönnel és Vedres Márkkal közös tárlaton vett részt régebbi és újabb festményeivel. A kiállításról megjelent kritikák közül Bálint Aladár jellemezte a legtalálóbb erővel a festő művészetében beállt változásokat és haladási irányát a Nyugat hasábjain: “Czigány Dezső erősen lehiggadt az utolsó években, ámde ez a lehiggadás nem megállást, tespedést jelent a művészetében, hanem pozitív alapra való elhelyezkedést, a mult megértését, átélését. Az impresszionizmus káprázatát széttépve aszkétikus komorság páncélját rakta magára. Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit. Néhány szó is elbírja hosszú esztendők tanulságának súlyát, át tudja fogni annak kiterjedtségét, Czigány Dezső se óhajtja a szivárvány minden színét rászórni vásznaira, egy-egy erősebben hangsúlyozott bíborpiros színfolt, meleg kék vagy fülledt barna színtömeg elmond mindent. Fegyelmezettsége a rajzban, a szerkezetben megnyilatkozó fölényes biztonsága, az érett tehetség jóleső kiegyenlítettségét mutatja. Nem ingadozik, határozottan , bizakodva megy előre kijelölt útján." (Bálint 1922. 771.)

      Bálint Aladár Czigány megújult festészetének tömörségére és nemes egyszerűségére vonatkozó megjegyzései tökéletesen illenek az itt bemutatott, eddig lappangó lányportréra, mely Czigler Bélánét született Kalmár Margitot ábrázolja körülbelül húsz éves korában. Kalmár Margit annak a Kalmár Hugónak volt unokahuga, akit szoros barátság fűzött Czigányhoz a századfordulótól egészen a művész tragikus haláláig. Kalmár és Czigány barátságának ékes bizonyítéka, hogy a művész "boros Ady"-ként elhíresült Ady-portréjának beállítását éppen Kalmár tanácsára változtatta meg, tette kifejezőbbé. Horváth Béla művészettörténésznek az 1960-as években még sikerült interjút készítenie Kalmár Hugóval, aki a következőképp emlékezett az esetre: “Én mondtam Czigánynak, hogy a kéz, ahogy Ady tenyerébe teszi  a fejét nem jó, annak több erőt kell kifejeznie. Esti kép volt ez is. Lehet, hogy csak rajzolgatta még, amikor közbeszóltam, de erre határozottan emlékszem."

      Czigány és Kalmár bensőséges barátságának ténye azért szerepel ilyen hangsúllyal, mert így válik érthetővé, miért emelkedik ki jellemzőerőben és kvalitásban az itt bemutatott lányképmás, még az egyébként remekbeszabott barátságportrék sorozatából is. Kalmár emlékei szerint a portré Czigánynak a Százados úti művésztelepen bérelt műteremlakásán készült, tehát bizonyosan élet után, nem pedig fotográfia alapján. A portré stílusa magán viseli Czigány egyik legnagyobb példaképének és tanárának, a 19-20. századi magyar festészet egyik legkiemelkedőbb mesterének, Ferenczy Károlynak a hatását. Ferenczy kizárólag a lényegre koncentráló művészi alapállásának, minden felesleges sallangot nélkülöző festői gyakorlatának mintája segítette kiteljesedni Czigány hasonlíthatatlanul egyéni, de a klasszikus modern példákat is szem előtt tartó önálló stílusát. Az 1920-as évek első felének klasszicizáló irányai közül emelkedett ki az Európa-szerte elterjedt új tárgyilagosság. Kalmár Margit ihletett képmása az e körbe tartozó lírai vagy festői tárgyilagosság fogalmával közelíthető meg legpontosabban. Czigány ekkori stílusának naprakész voltát bizonyítja, hogy portréjának legközelebbi külföldi párhuzamaiként olyan világhírű olasz festők, mint Felice Casorati és Mario Sironi, vagy a németek közül Georg Schrimpf és Alexander Kanoldt 1920-as évekbeli portréfestészete kínálkozik.
       

      Irodalom:
      Bálint Aladár: Képek, szobrok. Nyugat, 1922, 771-772.
      Horváth Béla interjúja Kalmár Hugóval, 1960-as évek, kézirat, magántulajdon.
      Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004.

       

  36. Czigány Dezső - Dél-francia táj
    1. “Czigány Dezső Nizzában töltötte a nyarat" – tudósította a KUT című művészeti folyóirat 1927 őszén olvasóit. Czigány és családja ekkor már harmadik éve Franciaországban élt, előbb Párizsban, majd 1926-tól a dél-francia Riviérán tündöklő Nizzában találva új otthonra. 1927 novemberében, Székely Aladár fotóművész budapesti műtermében került sor Czigány legújabb festményeinek reprezentatív bemutatójára. A kiállításon javarészt párizsi városképeket és dél-francia tájképeket láthatott a közönség, néhány korábbi aktos kompozíció társaságában. A katalógus képcímei adnak támpontot Czigány barangolásainak helyszíneiről, melyek között Párizs és Nizza mellett szerepelnek a környék gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájai: Ville Franche, Mont Boron, St. Laurens du Var, Cagnes-sur-Mer, Cimiez, St. Paul de Vence és Beaulieu. A tárlatról megjelent ismertetések és kritikák egyöntetű elismeréssel üdvözölték Czigány festészetének új irányát, valamint friss tájképeinek világos és életörömöt sugárzó színeit. Ízelítőül a korszak ismert és elismert kritikusainak Elek Artúrnak és Kárpáti Aurélnak a sorait idézem Czigány képeinek ekkori fogadtatásáról: 

      “Régen látott vendégül jelentkezik Czigány Dezső egy kis tájképgyűjteményével, melyet a francia Riviérán festett az elmúlt esztendőben. Kiállítását igen izléses környezetben mutatja be, Székely Aladár fényképész Váci utcai szalonjában. Délszak napsütéses tája, tengerének nosztalgiás kéksége: mindaz a szépség, amit dél éghajlata és természete az északról jött ember szeme számára tartogat, szemlátomást földerítette ennek a tépelődő lelkű festőnek a művészetét. A fiatal Czigány Dezső úgyszólván Rembrandt árnyékából lépett ki a művészetbe s a komor színek, a sötét világítás sokáig volt kísérője pályáján. A Riviérán megenyhült komoran látó szeme és kinyílt a csodálatos természet befogadására. Képei gyors kézzel megrögzített tájbenyomások felszívása, azoknak az óráknak, melyekben még a ragyogó délszaki természet is finom melankóliába merültnek látszik. A déli természetnek ezeket a ritka pillanatait kitűnő érzékkel idézte vásznaira Czigány Dezső."
      (Elek Artúr: Czigány Dezső új képei. Ujság, 1927. november 13. 21.)

      “Ugyancsak vasárnap nyílik meg Székely Aladár műtermében (IV.,Váci ucca 18.) Czigány Dezső festőművész kiállítása. Ez a kicsiny, de kitűnően megválogatott, nívós kollekció a kiválóan tehetséges, modern művész újabb lendületes előretöréséről számol be. Nizzai tájai, tavaszi ujjongással fürdenek a friss, világos színekben, amelyeket a redukált formák zártsága köt derűs, meleg, tiszta harmóniákba. Átlátszó, a levegőben és fényben szinte feloldódó halványzöld lombtömegek, tompakék tengersíkok, mosolygó, halkpiros háztömbök s pasztelles sápadtságú figurák alkotják képeinek tárgyi elemeit, amelyek mindig a lényeget, a kép önmagában és önmagából épülő konstrukcióját, a vonalak és formák ritmusát hangsúlyozzák. Czigány új képei rendkívül dekoratívek s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanuskodnak."
      (Kárpáti Aurél: Két kiállítás. Pesti Napló, 1927. november 13. 8.)

       A két idézett cikken kívül még tucatnyi írás dícsérte ugyanekkor Czigány új képeit, melyek a műgyűjtők között is rövid időn belül keresetté váltak. A következő években Czigány főként tájképeivel aratott sikereket, úgy erkölcsi mint anyagi tekintetben. A művész és családja 1930-ban hazatérve ismét Budapesten telepedett meg. Ettől kezdve Czigány természetesen gyakrabban szerepelt a hazai tárlatokon, elsősorban a Képzőművészek Új Társasága kiállításain mint korábban. Czigányék a nyarakat továbbra is a dél-francia tengerparton töltötték, de 1934-ben a Spanyolországhoz tartozó Baleári-szigetcsoportra is eljutottak. Az 1933–1934. évben festett képek színe-javát a művész Fränkel József műkereskedő Mária Valéria utcai galériájában mutatta be 1934 decemberében. A kiállított huszonöt mű kevés kivételtől eltekintve tájkép volt. Czigány művészetének lelkes híve, Elek Artúr a következőket írta ekkor:

      "Czigány Dezső valamikor Rembrandt barna homályába fúrta bele magát és a barna borongástól sokáig nem tudott szabadulni. De az régen volt s Párizs, benne Cézanne, derűsebb tájakra vonzotta. Alighanem ennek a híres francia festőnek példájára hallgatott, amikor évek sorára a Provence-ba és annak legdélibb részére, a francia Rivierára vonult el csendes munkálkodásra. Onnan hozta haza tájkép sorozatát. A naptól fakóra szívott nyári Provence enyhe tejszerű színei élednek meg Czigány tájképein. Összhatásuk végtelenül megnyugtató: szinte felderítik a téli homályt, amely nehezen fekszi meg mostanában a pesti utcát."
      (Elek Artúr: Két kiállítás. I. Czigány Dezső és Pap Gyula. Ujság, 1934. december 11.)

       Sajnos az 1934-es kiállításnak nem maradt fotóanyaga, így ennek hiányában pontosan nem rekonstruálható, hogy mely képek szerepeltek ekkor a tárlaton. Csak feltételezhető, hogy az 1927-ben kiállított képek hamvas színvilágát pár évvel később felváltó erőteljesebb, expresszívebb ecsetkezeléssel és színekkel festett képei voltak kiállítva ekkor Fränkelnél. Talán az itt bemutatott Dél-francia táj is szerepelt ekkor, mivel stílusa alapján, keletkezése az 1934–1935-ös évekre tehető.

      Aukcionálva:
      Műgyűjtők 14. Festményárverés, 1993 november. (kat. 152.)

       

       

  37. Czigány Dezső - Provence-i táj
    1. Czigány 1926-tól kezdődő nizzai periódusában tájképfestészetünk kimagaslóan gyönyörű sorozatát alkotta meg. A koncepció, festői előadás és színkezelés sugárzó letisztultságában pompázó provence-i táj- és utcarészletek, Czigány mesterfokra emelkedett művészetének legjavát mutatják. "Nizzai tájai, tavaszi ujjongással fürdenek a friss, világos színekben, amelyeket a redukált formák zártsága köt derűs, meleg, tiszta harmoniákba. Átlátszó, a levegőben és fényben szinte feloldódó halványzöld lombtömegek, tompakék tengersíkok, mosolygó, halkpiros háztömbök s pasztelles sápadtságú figurák alkotják képeinek tárgyi elemeit, amelyek mindig a lényeget, a kép önmagában és önmagából épülő konstrukcióját, a vonalak és formák ritmusát hangsúlyozzák. Czigány új képei rendkívül dekoratívek s kiegyensúlyozottságuk, szinte ünnepi nyugalmuk a természet szemléletébe merült művész benső elmélyüléséről és egyéni előadásmódjának teljes kiforrottságáról tanuskodnak." – vallott Kárpáti Aurél műkritikus 1927. novemberében, a Székely Aladár fotóművész műtermében, Czigány provence-i tájképeiből rendezett kiállításról. Czigány ebben az időszakban szívesen alkalmazta a kép előteréből szélesen induló, távolbafutó út motívumát. Dél-francia tájképeinek koncentrált nyugalma, levegős komponálásmódja és kifinomult színvilága egyöntetű elismerést aratott a korabeli kritikusok körében.

      Irodalom:
      K. A. (Kárpáti Aurél): Két kiállítás, Pesti Napló, 1927. november 13, 8.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004,

      Reprodukálva:
      Mezei Ottó: Nagybánya. A hazai szabadiskolák múltjából, Budapest, Múzsák, (1983), o. n.

      Aukcionálva:
      Bizományi Áruház Vállalat 44. képaukció, Budapest, 1977. december 3–11. kat. sz.: 43.

  38. Czigány Dezső - Párizsi utcarészlet
    1. "Kifejezésmódja végletekig egyszerű és markáns. Klasszikus latin felírások, négysoros versek tömörségét juttatják eszünkbe e képek, hol néhány alapszínbe sűrítette össze a művész a természettel folytatott párbeszédének eredményeit. Néhány szó is elbírja hosszú esztendők tanulságának súlyát, át tudja fogni annak kiterjedtségét, Czigány Dezső se óhajtja a szivárvány minden színét rászórni vásznaira, egy-egy erősebben hangsúlyozott bíborpiros színfolt, meleg kék vagy fülledt barna színtömeg elmond mindent. Fegyelmezettsége a rajzban, a szerkezetben megnyilatkozó fölényes biztonsága, az érett tehetség jóleső kiegyenlítettségét mutatja. Nem ingadozik, határozottan, bizakodva megy előre kijelölt útján." Czigány 1922-es gyűjteményes kiállításán szerzett benyomásairól írta ezeket a sorokat Bálint Aladár, a korszak egyik kiváló műkritikusa. Mint az 1925-ben Párizsban festett művek mutatják, Bálint pontosan határozta meg Czigány lényegretörő, a szabatos fogalmazás irányába haladó művészi akarását. A Párizsi utcarészlet minden feleslegesnek ítélt részletet mellőzve bontakozik ki előttünk. Ezekben az években Czigány szinte mindig elhagyta az emberi figurát tájképeiről, hogy a tömbszerű tömegformálás és az áttetsző, lazúros festésmód együttes értékei még erőteljesebben érvényesüljenek festészetében.

      Irodalom:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 304.

      Reprodukálva:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 149. kép.

       

  39. Czigány Dezső - Csendélet,1912
    1. Czigány Dezső 1911–1912 fordulóján, a nem sokkal korábban felavatott Százados úti művésztelepre költözött. Öt év szünet után, 1912 tavaszán ismét kiállított a budapesti Műcsarnokban, melynek fő indoka az lehetett, hogy 1911 végén az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat zsűritaggá választotta Kernstok Károlyt, a Nyolcak rangidős tagját. Mivel a művészeti közízlés változása miatt okafogyottá vált tüntető távolmaradása a legnagyobb, hivatalos hazai kiállítóhelytől, így Czigány is az érvényesülés kevésbé rögös útját választotta. Művészete polgárjogot nyert a modernitás ultrakonzervatív elutasítóinak támadásai ellenére is. 1912 körül, az itt bemutatott csendélet születésének idején, Czigány a cézanne-i módszer teljes fegyvertárát birtokolta. Az ábrázolt tárgyak tömegének határozott körvonalakkal való megragadása helyett, óvatos ecsetvonásokkal tapogatja körül a formákat. A színek aprólékos modulációját alkalmazva, a tárgyak súlyos plaszticitással jelennek meg, de messze felülemelkedve a naturalista ábrázolás anyagszerű megközelítési módján. Ekkorra Czigány is eljutott fejlődésének arra a pontjára amit Cézanne úgy fogalmazott meg, hogy "múzeumi művészetet" akar létrehozni, vagyis a hagyományokat, minden idők legnagyobb mestereinek örökét kívánja megőrízni és továbbfejleszteni. Az 1912-es tavaszi tárlatról Czigány egyik csendéletét az állam hivatalos vásárlással illesztette a Fővárosi Képtár gyűjteményébe.

      Irodalom:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 299.

      Reprodukálva:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 93. kép.
      RA

  40. Czigány Dezső - Csendélet (Kékterítős csendélet),1910
    1. "Czigány Dezsőnek nem témáiban, rajzolási módjában, formakeresésében, hanem főképpen a színeiben nyílik meg az egyénisége, amint erős, kissé rapszodikus, fel-fellobbanó koloristának mutatkozik. [...] Mély ultramarinok szerepelnek például csendéleteknél háttérül, fehér kancsó, vagy fehér terítő lobban ki előlük, vagy tussfekete háttérből vörös virágok, sárga rózsák virítanak elő. Hatásra számítanak ezek a színek, úgy vannak kiválogatva, megrostálva, hogy mindegyikük egy izgalmas szín legyen és minden egyes szín adja a legteljesebb értékét és tartalmát." – írta 1911-ben, a Nyolcak második kiállításának idején Bölöni György, Czigány barátja és művészetének első, tartalmas méltatója. A híres-hírhedt tárlaton – melyre, mint a párizsi Elutasítottak Szalonjába, javarészt röhögni és gúnyolódni látogattak a konzervatív kritikusok által felbátorított "műértetlenek" – az itt bemutatott csendélet is szerepelt. Pedig Párizsban ekkor már Cézanne, Gauguin, Van Gogh festészetét és a Vadak indulását kísérő zavargások javarészt lecsöndesedtek, műveik a leghíresebb amerikai, orosz és nyugat-európai magángyűjtemények díszeivé váltak. Czigány 1910 körül a Cézanne és Matisse nyomdokain haladó új nemzedékhez csatlakozva, formaképzésben, festésmódban és színkezelésben is a legmodernebb törekvések egyenrangú, egyidejű és egyéni változatát kínálta művészetével.

      Irodalom:
       L. G. [Lengyel Géza]: A nyolcak kiállítása. Bemutató a Nemzeti Szalonban, Pesti Napló, 1911. április 29, 10–11 [11]. r. ö.: Nyolcak kiállítása,   Független Magyarország, 1911. április 29, 9–10.
       K–y. [Korongi Lippich Dénes]: “Nyolczak kiállítása", Magyar Hírlap, 1911. április 29, 10.
      Bölöni György: Czigány Dezső, Aurora, 1911/11, 275–282; Újra közölve: Bölöni György: Képek között, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 316–318. 
      Bálint Aladár: A “Nyolcak", Magyar Nyomdászat, 1911/5, 136–137.
      Passuth Krisztina: Les “Huit". Le premier groupe hongroise de tendance constructive analyse par genres de leur peinture, Acta Historiae Artium, 1962/3–4, 299–318 [303].
      Passuth Krisztina: A Nyolcak, az első magyar konstruktív törekvésű csoport. (Festészetük műfaj szerinti elemzése), Művészettörténeti Értesítő, 1964/2, 110–124 [115]. 
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 298.

      Reprodukálva:
      Bölöni György: Czigány Dezső, Aurora, 1911/11, 278.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 83. kép.

      Kiállítva:
      “Nyolcak" kiállítás, Budapest, Nemzeti Szalon, 1911 április 29 – május 25. kat. sz.: 54.
      RA

       

  41. Czigány Dezső - Pont Royal
    1. Czigány Dezső 1925-ben családjával együtt Párizsba költözött. Erről az időszakról Orbán Dezső tudósít, 1980 körül Dévényi Ivánnak küldött levelében: "Felesége rábeszélte, hogy menjenek Párisba azt remélve, hogy ez a légkör visszahozza munkakedvét. Mi is akkor Párisban voltunk a családommal (1925) többször együtt voltunk velük és a felesége nagyon kért, hogy vigyem ki magammal festeni Czigányt. Sikerült is rábeszélnem, ki is jött velem egy alkalommal, valahol a Szajna mellé telepedtünk le, de ő nem festett semmit. Azt mondta, hogy ő most csak impressziókat gyűjt." Orbán emlékeivel ellentétben Czigány ha keveset is, de dolgozott a Párizsban töltött hónapok során. Talán éppen az itt bemutatott, Pont Royal című festményéhez gyűjtött benyomásokat az Orbán által említett kirándulás alkalmával. Csupán néhány utcakép és csendélet, melyet Czigány 1925-ös párizsi tartózkodásához köthetünk, de szinte valamennyi a dolgok lényegét megragadó nagyvonalúsággal festett remekmű. Ezek a festmények készítik elő az 1926–1930 közötti nizzai periódusban született, a motívum szerkezetéig csupaszított, de ezt felfokozott színérzékenységgel közvetítő tájábrázolásokat, melyekkel Czigány naprakészen csatlakozott egy újabb klasszicizáló áramlathoz, az Európa-szerte teret foglaló új tárgyias szemléletmódhoz.

      Proveniencia:
      Nagy István, Görgényi Frigyes

      Irodalom:
      Orbán Dezső levele Dévényi Ivánnak, Ausztráliából Esztergomba, 1980 körül, MTA Művészettörténeti Kutató Intézet, Adattár, ltsz.: MKCS–C–I–159/1156.
      Halasi Rita: Kötődések. Interjú Kemény Gyulával, Átrium, 1998/5, 92-96.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 304.

      Reprodukálva: 
      Válogatás magyar magángyűjteményekből kiállítás katalógusa, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1981, 293.
      Halasi Rita: Kötődések. Interjú Kemény Gyulával, Átrium, 1998/5, 95.
      Czigány Dezső és Czóbel Béla festőművészek emlékkiállításának katalógusa, Budapest, László Galéria, 2002, o. n.
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, 2004, 148. kép.

      Kiállítva:
      A huszadik század magyar művészete. A Nyolcak és Aktivisták köre, Székesfehérvár, Csók István Képtár, 1965. október 10 – december 31. kat. sz. n.
      Tiszteletadás Czigány Dezsőnek. Czigány Dezső magángyűjteményben lévő képeinek kiállítása, Budapest, Hazafias Népfront VI. kerületi Bizottságának Klubja, 1976. május 28 – június 19. kat. sz. n.
      Vizek partján. Magyar klasszikusok kiállítása, Siófok, 1981. június 5–27. kat. sz. n.
      Válogatás magyar magángyűjteményekből, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1981. október – november. kat. sz.: 239.
      Czigány Dezső és Czóbel Béla festőművészek emlékkiállítása, Budapest, László Galéria, 2002. május 31 – június 28. kat. sz. n.

      Feltehetően kiállítva:
      Czigány Dezső festőművész gyüjteményes kiállítása, Székely Aladár fotóműterme, Budapest, Váci utca 18. 1927. november 13 – ?, kat. sz.: 20.

       

  42. Czigány Dezső - Csendélet,1936
    1. Czigány Dezső élete utolsó hét évében ismét Budapesten lakott és dolgozott. Feleségével együtt az Andrássy út közeli Lendvay utca egyik gyönyörű bérházában, Ferenczy Károly korábbi műteremlakását bérelték. 1930-ban költöztek haza a francia Rivieráról, mivel megélhetésüket itthon biztosabbnak érezték. Czigány első házasságából származó László fia és Jutka lánya ekkor már Párizsban éltek és csak szórványosan látogattak haza. Czigányék 1930 és 1937 között minden év nyarát Franciaországban töltötték, a visszatelepülés egyre vékonyodó reményével. Czigány életének talán legkiegyensúlyozottabb és legboldogabb időszaka volt a Nizzában töltött fél évtized, mely idő alatt remekművek sorozatát alkotta meg. A hazatelepült festőművész nemhogy idilli, de mind vészterhesebb körülmények között, egy  gazdasági világválság közepette próbált talpon maradni. A korszak egyik legprogresszívebb művészeti egyesületének, a Képzőművészek Új Társaságának tagjaként ugyan rendszeresen állított ki Budapesten, sőt, 1934 decemberében még reprezentatív gyűjteményes kiállítása is nyílt Fränkel József Mária Valéria utcai kiállító helyiségében, de eladásra alig került sor, mivel a képzőművészeti alkotások iránti érdeklődés megcsappant és egyre szűkülő kereslet mutatkozott ebben az időszakban.

      Czigány nyaranta még festette a közönség által leginkább kedvelt és gyönyörű provence-i tájképeit, de az itthon töltött hónapok során ismét egyre több komor hangvételű önarckép és portré került ki ecsetje alól. Elek Artúr a korszak egyik legkiválóbb műkritikusa 1933-ban a következőket jegyezte meg a Nemzeti Képzőművészeti Kiállításon szereplő festőről: "Mint magános vándor és ritka vendég bukkanik fel a kiállításon a borongós Czigány Dezső. Magánosságra és elhagyatottságra legfeljebb Derkovits Gyula fogható hozzá, …" Mindemellett azonban ugyanebben az időszakban Czigány folytatta az egész életművén átívelő, remekbe szabott csendéleteinek sorozatát, melyek talán a legtöbbször késztették kritikusait Paul Cézanne művészetével való összehasonlításra. Talán Czigány számára a meghitt csendéleti tárgyakkal való szótlan beszéd és a festés közbeni elmélyült koncentráció jelentette azt a fajta kikapcsolódást, mely a szigorú önvizsgálattal és felfokozott idegállapottal együtt járó önarcképfestés kiváló ellenpontjaként szolgált. E csendéletek festése feltehetően hasonló állapotot eredményezett nála, mint kedvenc hangszerének, a mélyen búgó-zengő gordonkának a megszólaltatása.

      Az itt bemutatott és eddig lappangó csendélet puritán tárgykészlete, első ránézésre a több mint három évtizeddel korábbi, szinte még pályakezdő Czigánynak a Nyolcak tagjaként kiállított csendéleteit idézi. A vizeskancsót, gyümölcstálat és néhány narancsot ábrázoló mű festésmódja azonban egyértelműen mutat Czigány utolsó periódusára. A korábbiaktól eltérő, lényegesen oldottabb festésmód szinte kizárólag a művész utolsó éveire jellemző, a viszonylag pontos korszakolást segítő sajátosság. Kedves és Czigánytól szokatlan megoldás a vizeskancsónak a falon lévő tükörben avagy képüvegen történő felcsillantása és tükrözése, mely az ilymódon megkettőzött tárgy valóságértékének évszázados, a festészet történetében jelentős helyet elfoglaló és problémák garmadáját felvető hagyomány továbbélését és tiszteletét mutatja.
      RA

  43. Czigány Dezső - Csendélet fehér kancsóval
    1. A Nyolcak jelentősége

      A 2010-ben Pécsett, majd az egy évvel később a Szépművészeti Múzeumban megrendezett. Nyolcak-kiállítás a magyar századforduló progresszív irányzatainak egyik legfontosabb társaságát mutatta be. Tagjai nyitották meg az utat a modern magyar művészet valamennyi irányzata előtt. Újításaik nem egyszerűen egy európai törekvés hazai meghonosításában keresendők, hanem abban, hogy a festészetet a szóval, a zenével egyenértékű önálló és független nyelvezettel rendelkező kifejezési formaként értelmezték újra. A korszak azonban szinte egyáltalán nem volt nyitott újításaikra. Kedves emlékét adja ennek Lesznai Anna, aki egy későbbi visszaemlékezésében a következőképpen számolt be a csoport 1911-es kiállításának megnyitójáról. "A közönség váratlan számban özönlött a Nemzeti Szalonba. ... Akkor lépet közénk a kedves és tehetséges Tihanyi, és furcsa, és kissé torz nevetéssel elmondta nekünk, hogy ő, a süket, milyen véleményeket olvasott le a látogatók ajkáról. ... Terólad azt beszélik, hogy biztosan megőrültél, hogy ilyeneket mersz festeni. Rólad – folytatta egy másik kollégához fordulva – röviden azt mondják hülye vagy. – Egy harmadikhoz fordult: - A te képeidről mindenki azt mondja, hogy szörnyű tákolmányok; és nem értik hogy a rendőrség nem lép közbe, és tűri az ilyen botrányt."

      Egy újabb kép Czigány Nyolcak-időszakából

      Ebben a közegben születik meg Czigány csendéleteinek legjava, mint például az itt bemutatott – eddig ismeretlen – Csendélet fehér kancsóval című képe is. Azok, akik a Nyolcak időszakában értették és értékelték a társaság újító művészetét, szinte valamennyien lelkesedtek Czigány aszketikus tömörségű és kristálytiszta szerkezetű natura-mortáiért. Talán ezekben a csendéletekben szólalnak meg a legtisztábban azok az értékek, melyek a Nyolcak jelentőségét adják, s a csoportot kiemelik a kor egyéb irányzatai közül. "Nála nem csak azért vannak a színek, hogy a kép kompozíciójának megadják a harmóniáját, nem azért, hogy finom és érzékeny ellentétekkel megadják a formák egyensúlyát, nála a színek önmagukért élnek, jobban mondva végső törekvése a színeivel, kiválogatott színeinek használatával az, hogy ezek, önmagukban, ellentéteikben, harmóniáikban a legidegesebb érzékies hatást váltsák ki az emberekből." – írja Bölöni György Czigány csendéleteiről 1911-ben. A szerző már ekkor találóan vetíti előre azt az utat, melyet a művész csendéleteivel bejár az 1920-as évek közepéig. A cézanne-i képszerkesztés elveit mutatják képei, azonba színkezelésében lényegesen eltér a francia mester modorától: felfokozott és erőteljes, mely elsősorban a motívumok anyagszerűségének visszaadására szolgál.

      Czigány csendéleteinek jelentősége

      A csendéletek kompozícióin Czigány a kiegyensúlyozottságra és a zártságra törekszik. Képei nem kívánnak önmagukon túllépni, az olaj és a vászon maga lesz a cél: egy önmagában álló viszonyrendszer, a világ makettje, melyben – akárcsak a valóságban – minden apró részlet pontosan a maga helyén áll és tart kapcsolatot az öt körülvevő részletekkel. A mű nem átjáró a valóságba, hanem maga a szublimált valóság. A festményt, mint egy teljesen zárt rendszert elképzelve, egy belső világot épít fel csendéleteiben. Képei "... éppen hogy befelé irányuló, centrifugális jellegűek, ezáltal ébresztve fel szemlélőjükben a súlyosság, állandóság és mozdíthatatlan befejezettség képzetét." – írja a festő monográfusa, Rum Attila, hozzátéve – Czigány ... gordonkahangzású csendéletei a magyar festészet igazi gyöngyszemei közé tartoznak."
      KG

       

  44. Czigány Dezső - Önarckép kék munkászubbonyban
    1. Czigány öt évi franciaországi távollét után 1930-ban költözött vissza Budapestre. Hazatértét követően korábbi mestere, Ferenczy Károly egykori műteremlakását bérelte ki. Czigány 1924-es alapításától tagja volt a hazai progresszív művészet színe-javát tömörítő Képzőművészek Új Társaságának. Bár már a nizzai periódus idején is rendszeresen szerepelt a KUT tárlatain, komolyabb kollekcióval csak 1930 januárjában jelentkezett. Két csendélet kíséretében kizárólag dél-francia tájképeket állított ki ekkor, portrét viszont egyet sem. Bár Czigány a nizzai időszakban számos portrét készített családtagjairól, sőt hazatérésüket közvetlenül megelőzően már portrémegrendelést is vállalt, biztosan ide köthető önarcképe nem ismert. Az itt tárgyalt Önarckép kék munkászubbonyban tehát, nagy valószínűséggel már hazatérése után, az 1930-as évek legelején született.

      Ettől a fél évtizednyi szünettől eltekintve, Czigány életművében az önarckép műfaja kiemelt jelentőségű. Az önmagát örök nyugtalansággal fürkésző festő önportréinak számát és kvalitását tekintve is kimagasló helyet foglal el a magyar művészet történetében. Hazai festészetünkben rajta kívül még többek között Koszta József, Egry József, Derkovits Gyula, Kmetty János, Nagy István, Nagy-Balogh János, Szőnyi István és Holló László alkotott jelentős önarckép-sorozatokat.

      Czigány legkorábbi, századfordulón festett önarcképeinek elsődleges forrásául Rembrandt van Rijn sötét háttérből elővilágló, belső fénytől izzó portréművészete szolgált. A németalföldi barokk mester életműve ekkorra már az akadémikus kánon részévé vált, stílusa széles körben ismert és tanított festői modor lett. Fő jellemzője a mély árnyékok és megvilágított részek ellentéteinek kihangsúlyozása, ugyanakkor ezek feloldása az átmeneti tónusok alkalmazásával. Ily módon a portré éppen annyit nyer a lélekábrázolás terén, mint amennyit reprezentatív jellegéből veszít. Olgyai Viktor festőművész egyik 1902-ben született írásában a következőket vallotta kora és Rembrandt kapcsolatáról: "Rembrandtban minden összpontosul, tartalom, érzés és tudás. Minden mélyebb, gazdagabb és nagyobb lesz általa. Szelleme határokat ért, melyekhez előtte kevesen jutottak s utána senki sem. Az igazság vágya vezérelte s amit ő látott s elmondott belőle, az kinyilatkoztatás nekünk."  Bár 1907-től kezdődően Czigány önarcképeire is az egyre erőteljesebb színek alkalmazása vált jellemzővé, még 1910-ben adott egyik interjújában is kihangsúlyozta Rembrandt valamint Velazquez festészetének saját művészetére gyakorolt hatását. "Velazquez és Rembrandt tették Párizsban mégis rám a legnagyobb hatást. Különösen Rembrandt, akihez most Berlinben megint közel kerültem. Egy Henrikje portréját láttam, és igazán nem tudom, mi volt benne, valami mozog a száj körül, fehéren csillanó fények az arcon, de mélységesen meghatott, úgy, mintha novellisztikusan akarnám mondani: éreztem a géniusz szárnycsapásait."

      Czigány 1907 utáni önportréin a rembrandti lélekábrázolási hagyomány, a nagybányai plein air naturalizmus természetelvű látásmódja és a tiszta festőiség programjával fellépő posztimpresszionizmus eredményei keverednek. E különböző irányok ellentéteinek kibékítése olyan közbenső megoldások kidolgozására sarkallta, melyek biztosították számára, hogy sem a természeti látványról, sem pedig a mélyebb lelki tartalmak kifejezéséről ne kelljen lemondania. Czigány önportréin élete végéig – még 1909-es fauves jellegű képein is – nyomon követhető a rembrandti indíttatás.

      Önarcképein először 1910 körül jelenik meg különböző szerepekben. Ezeken felváltva jelenik meg bohém művészként, muzsikusként vagy falusi legényként. Mindez 1913-ban a továbbiakban kiemelt jelentőségűvé vált szereppel, a szerzetes-művész álcájával gazdagodott. 1920 körül Czigány az egyre gyakoribb szerzeteses önportrék mellett szívesen ábrázolta magát egyszerű munkásként is, a művész-szerep hagyományos kellékeinek teljes mellőzésével. 1925–1930 közötti franciaországi tartózkodása alatt, addig dominánsan komor színvilága felszabadult és kristályos tisztaságúvá finomodott. Az 1920-as évek második felében kibontakozó új tárgyiasság és art deco elsősorban Czigány tájkép- és csendéletfestészetben éreztette hatását, de portréművészete sem maradt teljesen érintetlen ezektől az Európa-szerte elterjedt stílusirányoktól.

      Czigány 1925 és 1930 közötti, második hosszabb franciaországi tartózkodásának idejéből önarckép nem ismert. Annak a tévhitnek, mely szerint a művész élete utolsó évtizedében már a hanyatlás vagy önismétlés periódusába lépett volna, erőteljes cáfolatául szolgálnak az 1930-as években született önportrék és tájképek. Önarcképei az évek múltával egyre komorabb hangvételűekké váltak, színviláguk mind gyakrabban hajlott a sötét árnyalatok felé. Az önmagát továbbra is szerzetesként, munkásként, muzsikusként és művészként ábrázoló Czigány e művein már kevésbé domináns a korábban hangsúlyozott szerep-jelleg. Az önportrék egyre távolságtartóbb és kíméletlenebb önvizsgálat eredményei, melyek pontos látleletet nyújtanak a művész pillanatnyi lélekállapotairól éppúgy, mint az egyre fenyegetőbb politikai és gazdasági viszonyok közötti általános hangulatáról.

      Az Önarckép kék munkászubbonyban még egy viszonylag nyugodtabb periódusban született az 1930-as évek legelején. A mosoly szikrája még felvillanni látszik a művész arcán, mely derű a későbbiekben már nyomokban sem jelenik meg önarcképein. A puritán egyszerűségű munkászubbony kék színe szimbolikus tartalmakat hordoz. E színhez többek között az európai kultúrkörben is a végtelenség, a tisztaság és a transzcendens hatalmakkal való egyesülés jelentése társult. A szenvedélyek jelzésére szolgáló vörössel ellentétes kék színnek kiemelt szerep jutott az 1920-30-as évek hazai festészetében is. Czigány számára is az áhított megnyugvás, az intellektus és elmélkedés kifejezője, éppúgy mint a huszas évek avantgárdjában vagy a Gresham-kör művészeinél a következő évtizedben. A nagyvonalú és energikus ecsetvonásokkal megfestett önarcképen a művész belső nyugtalanságát a figura hátterében fölparázsló rőtvörös színfoltok közvetítik. Nemes egyszerűségű és monumentális nyugalmú, ám belső feszültségektől izzó önportréja közeli rokonságban áll Vincent van Gogh drámai hangvételű kései önarcképeivel. A jellemábrázolás és a lelki mélységek megjelenítése valamint ezek ilyen szoros összefonódása az új tárgyiasság eszköztárával, egyedülálló jelensége az 1930-as évek nemcsak magyar de páneurópai művészetének is.

  45. Czigány Dezső - Körtés csendélet
    1. Képtörténet

      Kiállítva: A Modern magyar festészet legszebb képei II. Kieselbach Galéria 2004. szeptember.

      Reprodukálva

      Reprodukálva: - Modern magyar festészet 1919-1964. Szerk: Kieselbach Tamás. Budapest, 2004. 289. oldal, Rum Attila: Czigány Dezső. Budapest, 2004. 203. oldal.

  46. Czigány Dezső - Almás csendélet
    1. A képek befogadásával, a festészet élvezetével sok tekintetben úgy áll az ember, mint az evéssel. Az új hatásokra nyitott, örökké izgalmakra vágyó gurman könnyen lelkesedni tud az egzotikus ízekért, joggal csodálja meg a modern konyha bonyolult kreációit, érti és elismeri a parádésan tálalt, virtuóz blikkfangok között megszülető ételcsodákat, de ha megkérdik tőle, milyen fogást enne a legszívesebben, ezt a választ fogja adni: készüljön egyszerűen, kevés, de tökéletes minőségű alapanyagból, az íze pedig ne harsogjon, ne tolakodjon, ne akarjon gyorsan elvarázsolni, hanem csendes harmóniát sugározva, diszkréten, szinte észrevétlenül nyűgözzön le. Régi tapasztalat, hogy az asztal mellett leginkább az egyszerű étel, a kordában tartott íz képes sokszor, hosszú távon élvezetet nyújtani. A festészet egyetemes története egy hasonló jelenségre nyújt kifejező példát: létezik egy évszázadokon, stílusokon és életműveken áthúzódó művészi attitűd, egy olyan hangütés, amely sohasem fitogtat, nem erőlködik, nem akar, hanem csak van, halkan szól, keveset, tisztán és tömören. 17. századi spanyol csendéletfestők éppen úgy tagjai ennek a képzeletbeli klubnak, mint Cézanne vagy éppen Morandi, aki nem csupán alkalomszerűen hódolt a „kevés eszközzel monumentálist alkotni” elvének, de központi programmá is emelte e szigorúan reduktív szemléletet. A magyar festészet 20. századi történetében is akadnak olyanok, akiknek jó néhány alkotása joggal követel helyet magának ebben a sorban. Tornyai János, Nagy István, Nagy Balogh János, Czimra Gyula mellett néhány festményével Czigány Dezső is ide sorolható: a legszebb közülük éppen a most bemutatott alkotás. A kép témája végletekig egyszerű: abrosszal letakart asztal egyik sarkán öblös porcelántál áll, benne és mellette néhány alma látható. A felület telítve vibrálóan színes reflexekkel, a piros-sárga-zöld gyümölcsökről visszaverődő fény átfesti a terítőt és a képteret lezáró függőleges falat egyaránt. Az egymástól jól elkülönülő, szaftosan felvitt, rövid ecsetvonások rendszere, a tömör formák és a szilárd rend Cézanne hatásáról tanúskodik, de a formálás és a kompozíció mégis lazább, elengedettebb, kevésbé szigorú és a színek szélesebb regiszteren szólalnak meg: Matisse és a fauvizmus is párhuzamként kínálkozik. A négyzetes formátum, a közeli nézet és a kevés motívum, a ropogós faktúra és az egyszerű, világos szerkezet páratlanul koncentrálttá teszi a látványt, miközben hiányzik az a tudatos „kibillenés” vagy barokkos motívumhalmozás, amely sok Cézanne-csendélet sajátos fanyarságát adja. Czigány képén tökéletes harmónia uralkodik, fegyelmezett, kristályos rend a komponálásban, de tapintásra ingerlő érzékiség a felületen. Persze akad néhány festmény az aix-i mester bámulatra méltó életművében is, amely letisztult egyszerűségével szoros párhuzamba állítható e puritán szellemű Czigány-művel. Közülük egy, a Gyümölcsök tálban című kép az 1910-es évek folyamán Hatvany Ferenc európai hírű kollekcióját gazdagította. Nem véletlen, hogy a 20. század egyik legjobb ízlésű magyar műgyűjtője többek között ezt a képet választotta ki Cézanne életművéből – a csendes hang, a sallangmentes megfogalmazás ellenállhatatlanul vonzza a legkifinomultabb ízlésű műértőket. Az epikus utalásokkal terhelt téma, a tűzijátékszerű szín- és formatobzódás, a rafinált kompozíciók és az összetett szimbolikus utalások helyett ők valami másra vágynak: harmonikus nyugalomra, nemes egyszerűségre, szerényen kitárulkozó, csendes szavú festészetre és delikát felületre. Olyan képre, melyen a tisztán festői értékek, a logikus rend, a „ropogós” faktúra, az ecsetvonások finom ornamentikája és a színek szépsége önmagukban hatnak. Ezt nyújtja Czigány Dezső Cézanne műveit idéző, de fauve-os erényeket is csillogtató csendélete, az egész aukció legszerethetőbb darabja.

      MP

      Kiállítva: - Nyolcak és Aktivisták, Kieselbach Galéria, Budapest, 1999. november

      Reprodukálva: Rum Attila: Czigány Dezső, szerzői kiadás, Budapest, 2004. (143. oldal)

  47. Czigány Dezső - Csendélet (banánnal, naranccsal és halakkal)
    1. Deák gyűjtemény, Városi Képtár, Székesfehérvár

      A Csendélet (banánnal, naranccsal és halakkal) nélkülözi azt a geometrikus testekre egyszerűsítő festésmódot, amely az 1910 körül készült drapériás Csendéletének vagy a Fikuszos csendéletének a sajátja. E képen a tárgyak nem tömbszerűre redukáltak, inkább érzékletesek, de a kevés motívum, a fehér terítő, a rálátásos komponálás itt is mutatja a nagy példakép, Cézanne festészetének hatását.
       

  48. Czigány Dezső - Párizs környéki táj
    1. Czigány Dezső kapcsolata a Gresham-körrel Czigány Dezső és családja közel fél évtizedes franciaországi tartózkodás után, 1930-ban települt vissza Budapestre. A korábbi években született párizsi és Nizza környéki tájképeit először 1927-ben mutatta be Székely Aladár fotóművész műtermében, majd hazaérkeztét közvetlenül megelőzően ismét tekintélyes kollekcióval jelentkezett a Képzőművészek Uj Társaságának 1930 januárjában rendezett kiállításán. Czigánynak a hazai művészeti közéletbe való visszatagozódását elsősorban Berény Róbert segítette, akinek révén kapcsolatba került a későbbi Gresham-kör művészeivel és kritikusaival, valamint gyűjtőkörével. Ennek eredményeként az elsősorban Szőnyi István alkotásait gyűjtő Szilágyi Sándor már 1930-ban több művet vásárolt Czigánytól is. Fränkel József műkereskedő, aki főként a Gresham-kör művészeinek rendezett tárlatokkal alapozta meg hírnevét és gyarapította vagyonát, 1934-ben gyűjteményes kiállításon mutatta be Czigány festményeit. A körhöz tartozó művészettörténészek és kritikusok közül Rózsa Miklós, Oltványi-Ártinger Imre és Farkas Zoltán pozitív írásaikkal és műbírálataikkal segítették érvényesülését. A budapesti Gresham kávéház asztaltársaságához tartozó művészek nagy része az 1930-as években együtt szerepelt Czigánnyal a KUT kiállításain és több nyáron át is együtt dolgoztak Zebegényben, mely Duna-parti városka Szőnyi odaköltözésével a művészek minden évben gyarapodó körének vált ihlető forrásává. Bár Czigány Dezső szorosan nem tartozott a Gresham-körhöz, de közös volt bennük a Tanácsköztársaság leverését követő években kifejlődött politikamentes magatartás és az avantgard művészet társadalomreformáló szerepében való mélységes csalódás. Czigány Dezső tájképfestészete az 1930-as években Czigány 1925 és 1930 között alkotott dél-francia táj- és városképein a korábbiaktól eltérő visszafogottabb színkezelés, lehiggadt és kristályos tisztaságú világ tárul fel. E korszakában szorosan kapcsolódott az ekkoriban Európa-szerte kibontakozó "új tárgyiasság" áramlatához, tájképeinek legközelebbi párhuzamait a német Alexander Kanoldt és a francia Auguste Herbin festészetében találjuk meg. E világosan áttekinthető és konstruktív jellegű rend az 1930-as években egy szabadabban értelmezett, hajlékonyabb formaképzéssel alakított, életenergiáktól duzzadó tájfestészetnek adta át helyét. Megmaradt a festői előadás egyszerűsége, de az ismét erőteljessé váló színkontrasztok - a vegetáció harsogó zöldjei és az alapformákká redukált építmények, valamint emberi alakok erőteljes színkezelése - drámai dinamikával telítik átlelkesített tájrészleteit. Czigány hazatelepülésekor egykori mesterének Ferenczy Károlynak műteremlakásába költözött be, akinek szellemi alapállása és a művészethez való viszonya nemcsak Czigány, de a Gresham-kör számos tagja számára is irányadóvá vált az 1930-as években. A Ferenczy festészetére oly jellemző tiszta formai renddel párosuló természetközeli lírai bensőségesség visszhangzik Czigány zebegényi és csopaki tájképsorozataiban is. Ez a fajta festőileg telített, érzékletes előadásmód jellemzi az itt bemutatott Párizs környéki tájat is, melynek felirata mutatja és egyetlen ismert bizonyítéka annak, hogy Czigány az 1930-as években is megfordult Párizsban. Az életműben szokatlan kompozíción Czigány a kiragadott tájrészletet és annak tükörképét a képsíkot pontosan megfelező horizontálissal választotta el egymástól. A mű ily módon "kulcsképként" értelmezhető, amennyiben Czigány számára e megkettőzött tájábrázolás arra is alkalmat nyújtott, hogy kétféle, egymástól gyökeresen eltérő festői szemléletmódot ütköztessen. A hűvösebb tárgyilagossággal megszerkesztett valóságos táj és ennek ritmikusan oldott foltszerkezetű tükörképe az új tárgyiasság és a nagybányai posztimpresszionizmus ellentéteként is szemlélhető, mely ily módon a Nagybányáról induló és a posztnagybányai festészethez visszatérő, meghasonlottságában is kimagasló művészi értékeket felmutatni képes Czigány önmagába visszahajló pályaívének jelképe is egyben.

      IRODALOM:
      Ujházy György: Budapest és Párizs, a mai modern festészet bölcsője!
      Délibáb, 9. évf. 29. sz. 1935. július 13. 20.
      Czigány Dezső hagyatéki kiállítása. Pesti Napló, 1944. január 26.
      Elekfy Jenőné: Tizennégy nyár Zebegényben. Zebegény, 1970. 12.
      ANALÓGIA:
      1. Czigány Dezső: Zebegényi utca,1935 körül
      Vászon, olaj 76 x 65 cm, Jelezve lent balra: "Czigány"  - Budapest, Magyar Nemzeti Galéria
      2. Czigány Dezső: Zebegényi táj,1935 körül
      Vászon, olaj; 65,5 x 75 cm, jelzés nélkül - Magántulajdon
      RA

  49. Czigány Dezső - Provance-i fasor
    1. Modern Árkádia

      Molnár Ferenc Riviera című színművét 1926-ban mutatta be a budapesti Renaissance Színház. A darab egy sajátos szerelmi háromszög története, melyben a francia Riviera mint az egykorú vágyak netovábbja, mint valami modern Kánaán avagy Árkádia jelenik meg. Az első világháború és az azt követő forradalmak lecsengésével, a korábban magától értetődő nyugalom és boldogság minden megnyilvánulási formája erőteljesen felértékelődött és romantizálódott az európai ember gondolat- és érzésvilágában. Az olasz és francia tengerpart Rivierának nevezett, enyhe éghajlatú gyönyörű tája így válhatott a gondtalan élet és a felhőtlen boldogság szinonímájává a köztudatban. "A Riviera az európai ember számára csillogó, boldog szimbóluma az örök tavasznak, napfénynek és gondtalan szórakozásnak […] egyik legfénylőbb, leggazdagabb pontja Európának, találkozóhelye azoknak a százezreknek, akik a tél elől zarándokolnak a pálmák kertjébe, a tenger örökké napfényben szikrázó partjára." – olvasható a Lloyd útikönyvek 1929-es A francia Rivieráról szóló kötetének előszavában.

      "Bolyongás Azur-országban"

      Czigány Dezső szintén 1926-ban költözött át családostul Párizsból Nizzába, a francia Riviera fővárosába. Ez az időszak azonban már nem a "boldog békeidők" Franciaországa volt, a Riviera pedig nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán egy kevéssé kívánatos idegennek számító festőművész számára. Nizzába érkezésüket követően a feleség divatszalont nyitott, Czigány pedig alkalmi munkákat vállalt, de legfőképp festett. Az idegenek iránti rokonszenv egyre erősödő deficitje azonban arra kényszerítette őket, hogy 1930-ban hazatérve, ismét itthon próbáljanak szerencsét. Ezt követően, az 1930-as évek első felében is sűrűn látogattak még vissza, akár hónapokra is Dél-Franciaországba, de állandó lakhelyük már véglegesen Budapest maradt. A kint töltött évek során Czigány számos tájképet festett Nizza és tágabb környékének mesésen szép részeiről. Többnyire emberi alakokat nélkülöző, kizárólag a gondosan kiválasztott tájrészlet szín- és formai jellegzetességeit, Czigány sajátos látásmódjával tükröző, szebbnél szebb, kissé melankolikus hangulatú tájábrázolások ezek. E képeken nyoma sincs már annak a harcos Czigány Dezsőnek, aki Ady Endre kebelbarátjaként és a Nyolcak művészcsoport tagjaként próbálta megváltani a világot, úgy másfél évtizeddel korábban, de ez korántsem vált művészetének kárára. Czigány ekkor már fittyet sem hányva korábbi, lázadó önmagára, elcsöndesült lélekkel festette tájképeinek és csendéleteinek gyönyörű sorozatait. Önmagával megbékélt, kegyelmi időszak volt ez a néhány év számára, mely sajnálatos módon nem tartott ki élete végéig. Az e képekkel kapcsolatban említhető szokásos stílusfogalmak, mint art deco és új tárgyilagosság mellett, igen lényeges annak a nosztalgikus életérzésnek a hangsúlyozása, mely ezekből a nagyvonalú és finoman hangolt színvilágú tájportrékból árad. Az inkább csak zenei fogalmakkal megközelíthető "provence-i variációk" legtöbb darabja, így a most aukcióra kerülő tájkép is hamisítatlan dél-francia napfénnyel és levegővel árasztja el környezetét. Ez a jellegzetesség tette sikeressé Czigány e képeit elkészültük idején éppúgy, mint napjainkban.

      Reprodukálva:
      Rum Attila: Czigány Dezső, Budapest, magánkiadás, 2004, 188. kép.

       

       
       

       

  50. Czigány Dezső - Csendélet Napóleon-képpel
    1. Czigány Dezső csendéletfestészete 1911–1913 között

      Czigány először 1904–1906 között tartózkodott huzamosabb ideig Párizsban. Paul Cézanne művészetével való megismerkedése után, számára a csendélet is az öndefiníció éppoly fontos eszközévé vált mint az önarckép. Festészetének legihletettebb darabjai között számos, ebben a műfajban alkotott mű található. Először 1911-ben állította ki három csendéletét a Nyolcak tagjaként, majd a következő évben újabb kettőt mutatott be a Műcsarnok tavaszi tárlatán. 1912-re, a fauve-ok művészetének eredményeit kamatoztató korábbi képeihez viszonyítva festészetében bizonyos mértékű lehiggadás tapasztalható. Ezt jelzi a hivatalos művészet berkeibe való visszatérése és ezt mutatják ekkori művei is. Cézanne festészetének meghatározó voltát és értékeit ekkor már egyre szélesedő körben ismerték el Magyarországon is. Ennek következtében kerülhetett sor Czigány egyik – a francia mester nyomdokain haladó – Csendélet-ének (1911-1912 körül, MNG) állami megvásárlására 1912-ben. Cézanne a színek finom modulációjával és szűrt fény alkalmazásával érte el, hogy tájai és csendéletei nem légüres térben, hanem az őket körülölelő atmoszférával együtt jelennek meg. Czigány 1912-1913 körüli csendéletein érhető tetten legnyilvánvalóbban e cézanne-i módszer alkalmazása. A tárgyalt képünkhöz legközelebbi analógia is a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található (Csendélet, 1912-1913 körül, MNG).

      A "kép a képben" motívum Czigány festészetében

       A "kép a képben" a festészet történetének egyik legtalányosabb és számtalan megközelítési lehetőséget magában rejtő motívuma, mely a "valóság és illúzió" örök ellentétének problematikájáig vezet. E motívum által a valóság különböző rétegeit, szintjeit lehet érzékeltetni egy műalkotáson belül. Czigányt 1907 körül kezdi foglalkoztatni e kérdéskör, melyre különböző válaszokat ad élete folyamán. Az itt bemutatott Csendéletén a műfaj szokásos kellékei mögött két további kép jelenik meg. A csendélet tárgyai valóságosabbak mint a mögöttük látható "festmények", tehát az önálló létezés magasabb szintjén állnak. A tényleges képkeret itt azáltal válik ablakká egy másik valóságra, hogy a kép terébe egy további, festett képkeret is metsződik. A barokk festészet illúziókeltő szándéka él tovább e műfogásban, mely lehetőséget nyújt a festészet határainak a valóság felé feszítésére. Az ábrázolás realitásfoka ily módon túlnő azon, amellyel a festő konvencionálisan rendelkezik, túlmutat azon, ami festői eszközökkel elérhető.

      Kísérlet a Csendéleten megjelenő Napóleon-ábrázolás megfejtésére

      Czigány itt bemutatott művének hátterében egy kisebb méretű, holland vagy flamand jellegű férfiportré és Bonaparte Napóleon ábrázolása látható. A fehér lován pózoló hódító képmásának Czigány tulajdonában lévő példánya, a paszpartu tanusága szerint színes rajz vagy metszet lehetett. Arra nézve, hogy Czigány festett-e Napóleonról képet, nincs adatunk.

      1912-ben mutatták be Budapesten A halál gyűrűje című filmet, melynek szövegkönyvét Anatole France írta. A nagyívű történelmi tabló keretébe foglalt melodráma Napóleon egyiptomi hadjáratától a századfordulóig követte egy múmiáról lelopott, rontást hozó gyűrű és az ezzel kapcsolatba kerülők sorsát. A mozidarab nagy közönségsikere is egyik oka lehetett Czigány szokatlan témaválasztásának, aki Anatole France írásművei iránti csodálatáról a következőket nyilatkozta 1937-ben: "…Anatole France [és Freud] hatásából származtatom élet- vagy világszemléletemet, amelynek eredménye, hogy önmagammal valahogy békében és az élettel szemben megnyugodva állok." Bár France tervezett Napóleon-könyve nem készült el, több regényében is foglalkozott az egyszerű katonából lett császár ellentmondásos figurájával. Czigány vonzódása az öntörvényű, történelem formáló egyéniségek iránt közismert. Példaként utalhatunk Savonarola szerepében ábrázolt önarcképeire. A Csendéletén kiemelt jelentőséggel bíró Napóleon-ábrázolás megfejtéséhez csak lappangó vagy megsemmisült levelezéséből kaphatnánk felvilágosítást.
       

      Felhasznált irodalom:
      Pásztor Árpád: Anatole France mozidarabja, Nyugat, 1912/20, 615-616
      Cserna Andor: France-Breviárium. Anatole France élete, művei, gondolatai, Budapest, Világirodalmi, 1923. 319-325.
      Kőhalmi Béla: Az új Könyvek Könyve. 170 író, művész, tudós vallomása olvasmányairól, Budapest, Gergely R., 1937. 99-100.
      Rum Attila: Czigány Dezső, (készülőben lévő monográfia gépirata).
      RA